Klosterneuburg, 2012. 03.09. – 05. 13.

Szöveg / text:  Szegő György

A két, látszatra távoli alkotó – Rudolf Schönwald grafikus és Nam Jun Paik (az első!) videóművész – művei most az Essl nagytermében összetalálkoztak. Eltérő ábrázolás technológiáik ellenére mindkét alkotó az entrópia törvénye által alakított szépség megszállottjának bizonyul.

Rudolf Schönwald kiállítása ©Sammlung Essl, Nam June Paik: Duet Memory, 1995 ©Sammlung Essl

Rudolf Schönwald
A művész a ’28-asok tragikus nemzedékének – különféle táborok, magyarországi bujkálások szerencsés –
túlélője (a mesternek a KÖH Örökség Galériájában rendezett kiállításáról a MÉ 2008/3-as számában számoltunk be). Schönwald az 50-es években J. Dobrovskynál és Ch. L. Martinnál grafikusként, ill. festőként végzett a Bécsi Akadémián. 1955-ben – többek közt Alfred Hrdlickával – litográfiai műhelyt alapítottak. 1957-60 között színházi szcenográfusként
működött. 1969-től feleségével képregényeken, ’71-től a Wienerberger kerámiagyárnál dolgozott. A 80-as években Berlinben élt, a „Fal” holt környezete mint városi tájkép, natura morta foglalkoztatta. Ekkor kezdett a most kiállított – magas kitüntetésekkel díjazott – sorozatába: az európai nehézipar romjainak szisztematikus, kutató rajzolásába. Bejárta a vas és acél Európájának leépült ipari zónáit. A romokat a németalföldi grafika legnagyobb mestereihez hasonlóan,
amolyan anatómiai teátrumként láttatja. A Berndt és Hilla Becher fotográfusok erősen konstruktív, dokumentumértékű életművével szemben Rudolf Schönwald a grafikus vonalak lágy rezdülésében a 20. század kritikáját adja, miközben az ezt a kort megélt, vergődő ember élni akarását, szépségvágyát együtt jeleníti meg.

Spotlight – Videóművészet

Marie-Jo Lafontaine: Les Larmes d’acier, 1987 ©Sammlung Essl

Az Essl másik tárlatát az alcímben az öt éve elhunyt Nam Jun Paik (1932–2006) nevével propagálják. Valójában az ő – Schönwald romjai mellé, kulcspozícióba telepített – klasszikus videóinstallációján kívül még kilenc jelentős alkotó videóművei is megtekinthetőek. Paik egyik legendás munkája ez a zongora és rajta/mellette a műszaki matuzsálemekként hozzákomponált ősrégi televíziókészülék, valamint egy óra és egy piros hózentróger együttese. A képernyőkön futó programok jelentéktelensége a „tévés világfalu” társadalmának kritikája, a nadrágtartó csupán keret a spektákulum társadalmának képi játékaihoz.
A szintén kiemelt antwerpeni Marie-Jo Lafontaine Les Larmes című plasztikája Bábel tornyát idézi. A 28 képernyő „építőköveit” a csillogó bútorlap masztaba teszi ironikus architektúrává. A képernyőkön a szeriális képkockák eltolt ritmusában a (kép)nyelv káosza elevenedik meg. A prágai Jakub Neproš videóművében egy biológiai sejtgép felnagyított, lüktető „térképként” várost imitál, urbanisztikai szimulákrum. Pont az ellentéte ennek a New York-i sztárművész, Bill Viola munkája: egy tudós „portréfilmje” végtelennek tűnő lassításban.
Az entrópiát Essl professzor megnyitóbeszédében muzeológiai problémaként ragadta meg: Paik két évtizede készült videómunkájának mai hordozókra történt hiteles(!) átírásához már 20-25 év múltán is technikai bravúrra volt szükség. Azaz, az építészeti tervek dokumentációjában hamarosan jelentkező hardver- és szoftverproblémák máris megjelentek a kortárs múzeumokban.