Sisa József, ed., A magyarországi művészet története: a magyar művészet a 19. században. Építészet és iparművészet.
Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Osiris Kiadó, 2013. 733 oldal

Szöveg: Jász Borbála

A most megjelent, régóta hiánypótló kézikönyv egy kétkötetes munka első darabja, így a 19. századi magyar művészet építészetére és ehhez szorosan kapcsolódó tárgykultúrára, azaz iparművészetére fókuszál; a második kötet a korszak festészetével és szobrászatával foglalkozik majd. A mű az MTA 1980-ban indított sorozatának legújabb része.

A 19. századi építészetet és iparművészetet tárgyaló új kötet tartalmában is, megjelenésében is friss szemléletű. Jobban illeszkedik az újra a figyelem középpontjába került 19. századi építészet tárgyalásának aktuális szempontrendszeréhez, amely bemutatásához társadalomtudományi diszciplínákat (szociológia, kulturális antropológia) és metaelméleteket (historiográfia) hív segítségül. Az előszóban a főszerkesztők, Beke László és Sisa József tisztázzák a 19. század művészetének periodizációs beosztását. Ennek megfelelően tagolódik három nagyobb egységre a könyv, időrendi sorrendben: klasszicizmus, romantika, historizmus. Az egyes korszakok jelenségeit tematikusan vizsgálják, s így a könyv több irányban egyszerre tárja fel a század építészetének elemi összefüggéseit.
A bevezetésben a történelmi háttér bemutatásával, a korabeli európai politikai-társadalmi keretbe helyezve elemzi a magyarországi folyamatokat. Hangsúlyosnak érzem a művészettörténet-írással és korszakolással foglalkozó szövegrészt, hiszen alapvető kérdés, hogy a magyar vagy magyarországi művészetet kívánjuk tárgyalni, illetve hogy a művészet időbeli határait az egyéb kultúrtörténeti vonatkozásokkal együtt, vagy azok nélkül kívánjuk tárgyalni (felvilágosodás és klasszicizmus). A könyv a nagy elődök – Lyka Károly, Fülep Lajos, Genthon István, Németh Lajos – által felkutatott adatokat és tanulságokat úgy viszi tovább, hogy megfelelteti korunk igényeinek, s felfrissíti, pontosítja azok szakmai nyelvezetét. A nemzeti történetírás eszményének tárgyalása mellett jelentősnek tartom, hogy mindezt közép-európai és tágabb nemzetközi kontextusba helyezi. A kutatástörténet ismertetése is erénye a könyvnek, hiszen az építészetben lezajló változások folyamatának aktív, alakító része a jelenkortörténet- és visszatekintő történetírás. A vizsgálat az akkori Magyarország egészére kiterjed, régiónként elemezve azt. A három fő korszak épületeit helyspecifikusan, azon belül pedig tematikusan, épülettípusok szerint csoportosítva mutatja be a kötet. Minden fejezet felépítése deduktív logikára épül, mivel a kezdő tanulmány – mindhárom résznél Sisa József munkája – a korszak általános tendenciáit kívánja felvázolni. Hasonlóan tagozódnak a fejezetek: főváros és vidék, magán- és közintézmények, állami és egyházi épületek, tárgykultúra.
Megjelenésében az eddigi kötetek után új formavilággal találkozunk. Ez a könyv már nem külön hozza a szöveges és képi tartalmakat, hanem szövegközi képekkel találkozunk. Az egyes képek – legyen az alaprajz, archív vagy jelenlegi állapotot mutató felvétel – mellett a szövegben pusztán az értelmezéshez szükséges legfontosabb adatok szerepelnek. A kézikönyvben való gyorsabb tájékozódást szolgálja, hogy a legjelentősebb épületek – például a Szent István bazilika, a Nyugati pályaudvar, vagy a Budai vár – tárgyalása külön, színes hátterű szövegekkel történik. A könyv végén tematikusan csoportosított névmutató, helynévmutató, végjegyzetek és irodalomjegyzék található. Több mint sajnálatos, hogy a tizenhat szerző neve csak rövidítésként szerepel a tartalomjegyzékben, és hogy az egyes részeknél egyáltalán nincs feltüntetve.
Összességében a kötet tanulmányai pontosan mutatják be az építészettörténet folyamatát. Olyan összefoglaló munkát tart kezében az olvasó, amelyben alkalmazkodik a megváltozott olvasói igényekhez, ugyanakkor szakmailag is hitelesen kapcsolódik be az európai művészettörténet-írásba.