Andreas H. Bitesnich kiállítása
Kunst Haus Wien, Bécs, 2014. 06. 09-ig

Szöveg: Szegő György

Ingrid, Bécs, 2002

Az osztrák fotósok emigrációja máshogyan alakult, mint a magyaroké. A nagy nevek a második világháború utáni évtizedekben vagy hazatértek, vagy – a nyugati világ szerves részeként – részt vettek az óhaza fotográfiai szcénájában. Ez azzal járt együtt, hogy az osztrák fotográfia mai középnemzedéke kevesebb teret kapott, sőt egyenesen kivonult Bécsből. Egyik centruma már vagy 25 éve Graz lett.
A Friedensreich Hundertwasser alapította Kunst Haus Wien is inkább a nemzetközi fotográfia óriásaira alapította rendkívül nívós kiállítás kínálatát. (Érdekes módon a gazdasághoz a fotográfiánál erősebben kötődő osztrák kortárs építészet nem került ebbe a késleltetett szituációba – amint a magyar sem. Hiszen itthon az építész emigráció tagjait nem kívánatos alkotóként kezelték a szocialista időkben. A magyar fotográfiatörténet külhoni óriásai is csak az utolsó két évtizedben értek „haza”.)
A Kunst Haus Wien most – eddigi gyakorlatával szakítva – egy a középnemzedéket képviselő, ötvenéves, 25 évnyi pályára visszatekintő alkotót mutat be. Nem derül ki, hogy a fenti, kissé marginalizáló helyzet kapcsán, de nem „szakosodott”. A klasszikus fotós témák iránt egyszerre fogékony: aktfotóit, úti riportjait, street art képeit és portréit állítják most ki.
Utcai zsáner-remek a New York-i Guggenheim Múzeum duzzadó építészeti formáit az arra sétáló kigyúrt figurák izomkötegeivel ütközteti. Amint a kiállítás plakátjára választott Ingrid c. fotó klasszikus hátaktja is ellenpontozó kompozíció: a modell egy, a Platón-féle elemi formák szépségét megjelenítő fehér kockán kuporog – egy barna bőrű antik „plasztika” fotója, maga a természet mesterműve. A két világ úgy lesz szerves egység, hogy a kocka fedőlapja egy transzparens üvegtábla. A belső világítástól és a háttérfényektől a test különleges harmóniában oldódik fel. A kiállítás egészét atelier-jellegű dokumentáció kíséri, bepillanthatunk mindabba a kellék- és dokumentum-környezetbe, ami egy-egy kép mögött általában rejtve marad.
Ehhez a „naplóhoz” egy furcsa szinkronicitást hozzá is tennék: az idei budapesti Építész Kongresszuson Mario Botta bemutatta a luganói tavon úszó, 1:1 arányú „szobrát”, mint az építész emlékművét. Ez Borromini római Quattro Fontane templomának öntött technikával készült „öntőnegatívja” volt. Úgy, hogy egy-egy 3D nyomtatócsík 4cm-es finomságával követte az eredeti architektúra jóval finomabb matematikai ritmusát. És ebből – Mario Botta koncepciójának szellemében – a szemünk előtt jelent meg a környező hegyek „építész nélküli építészete”. Bitesnichnek Angkor egyik templomát ábrázoló fotográfiájának képzeletbeli 3D modellje egy az egyben beleillik a Botta-féle Borromini-öntőformába. A műfajok találkozása képnéző élmény.