FRAC Centre, Orléans

Építészek: Dominique Jakob, Brendan MacFarlane
Szöveg: Szegő György
Fotók: Diane Arques, Nicolas Borel, Szegő György

Az Orleans-i FRAC alapításának 30. évfordulójára tavaly épült meg a Turbulences fantázianevű experimentális múzeumépület. Az óváros széli telken korábban katonai raktár volt. Az 1980-as években elhatározott kulturális decentralizáció jegyében települt ide az egyik legjelentősebb, egyedi karakterű francia építészeti gyűjtemény. Az 1950-től napjainkig felvonult kísérleti építészetet 15 000 építészeti rajz, 800 makett, és 600 képzőművészeti munka jelenti ma a gyűjteményt. Az állandó tárlat 370 m². Az építmény maga is a tematikát jeleníti meg. A forma egyszerre idéz futurisztikus harci gépet és ősi szakrális épületet. A burkolat fényhullámhossza ugyancsak sci-fi előképekkel rendelkező lilás-szürke „terepszínt” mutat. A fémburkolat előregyártott táblákkal borít egy harmadrendű görbefelületet, de a ház körül lesüllyesztett köztér meglepően jól oldja meg a környezetbe illesztést. A homlokzat mikró-léptékű lyukrendszerébe az Electronic Shadow művészcsoport interaktív led-szisztémát épített be: a környezet változására (járókelők és járművek mozgása) a ház írásban és sms rövidségű verbális üzenetekben kommunikálja a 3000 m²-es épületben látható 1000 m² időszakos kiállításait.

Tisztelet Michel Ragonnak
FRAC Centre, Orléans, 2014. szeptember 19 – 2015. február 22.

A tervezett város gondolata kétezer éve filozófiai, az utóbbi ötszáz évben inkább irodalmi utópia volt. Bő száz éve építészeti vízió is. Michel Ragon építészettörténész és kritikus két híres könyvet írt a témában. A Hol fogunk élni holnap? (1963) és a Jóslat és futurológia (1978) az alapja a FRAC-beli tárlatnak, amely két részre oszlik. Az egyik történeti, a másik ma is jövőbelátó karakterű. Ragon életműve telibe találja a FRAC Centre gyűjteményét.
Az 50-es években – a hidegháborús hangulatban – a nyugati világ építészei szakítottak a funkcionalizmus és a szociális utópia diktátumával, és kezdeményezték a város fogalmának radikális újradefiniálását. Mélyreható elemzés alá vették a kapitalista világ akkori szociális mutációit, hogy egy alkalmatos „urbánus modellel” megelőlegezzék és megszervezzék a nyugati életstílust és a globális szisztémát.
A magyar származású Yona Friedman egyike volt az új városi tér teoretikusainak (l. MÉ 2010/6. Utóirat). Az ő mobilitás-tanulmányait az 1956-os Nemzetközi Modern Építészeti Kongresszuson ismerhette meg a világ. Ezután a teoretikus Michel Ragon felpörgette az eseményeket, és többedmagukkal elindították a futurológia mozgalmát. Elsősorban a GIAP (International Group for Prospective Architecture) tagjai által folyóiratokban publikált dolgozatok segítségével lettek mind ismertebbé, sőt, talán elfogadottabbá a „prospective” urbanisztikai tervezés irányelvei. Függetlenül attól, hogy a város új formái plasztikai vagy organikus, légbevesző vagy földalatti, égbetörő vagy lankás formával: hegyet vagy hidat utánozva épülnének, van egyöntetű törekvés. Nevezetesen: a prospective city a városlakók folyamatos cirkulációjával és az információ áramlásával, mindent átszövő infrastruktúrával fog épülni. Mára láthatjuk az ige testet öltését –mondá az urbanista, és lőn.