Milanó Triennale, 2015. április 9 – november 20.

Kurátor: Germano Celant
Tervező: Italo Rota
Szöveg: Szegő György
Fotók: Szegő Hanna

Jean Prouvé: Hajléktalanoknak készült ideiglenes otthon, 1950-es évek © Milano Triennale

Az 1851-es londoni világkiállítás kézműves művészetétől napjaink kortárs művészetéig tekinti át az étkezés művészetét a Milano Triennale 1928-ban épített, azóta a design társadalmasításának kulcsfogalmává vált, 7000 m2-es épületében / múzeumi intézményében rendezett gigantikus mustra. A kiállítás az EXPO belépőjegyével látogatható, annak „városi pavilonja”.
Magán az EXPO területén is ott a képzőművészet: a Dóm pavilonjában a felújított arany Mária-szobor – és története –, a Vatikán pavilonjában Tizianónak egy velencei templomból kölcsönzött Utolsó vacsorája, vagy az olasz pavilonban a genovai születésű, New York-ban élő performer-világsztár, Vanessa Beercroft – aki Milánóban tanult szcenográfiát – gigantikus aktja fogadja a belépőt. De konkrétan az EXPO élelmiszer tematikájához a Triennale szervezett a képző- és iparművészetekre, designra és fotóra alapozó átfogó nemzetközi tárlatot. A kurátor Germano Celant, aki a 80-as évek óta az arte povera atyjaként a „kurátori művészet” meghatározó alakja lett. Kiállítás a Triennale Design Museum gyűjteményét egészíti ki a világ legjelentősebb képző- és iparművészeti múzeumaitól kölcsönzött főművekkel – az impresszionizmustól a divizionizmuson és a pop arton át a fotográfiáig. Jelentős szerep jut a belsőépítészetnek is, például Margarete Schütte-Lihotzky frankfurti konyhája (1926) éppúgy koncepció- és térszervező, elem, mint a fantasztikus prágai kubista ebédlő, vagy egy bécsi múlt századfordulós kávéház teljes berendezése – beleértve a korabeli italkínálatot és az étkezési kiegészítőket, plakátokat –, amelyben Adolf Loos Thonet-széke csak egy kisebb „sztár”.
A mai menekült-áradat nyomorához képest meglepetés a múlt század küszöbén Gio Ponti által – számos közlekedés-karosszéria elemet is felhasználó – szépséges „tábori” szükségépülete.
A kávézók Olaszországban kultikus helyek, ahol a kávéfőző masinák szinte oltárként megtervezettek – például a Molidor vagy az a Pavoni készülékek a 40-es, 50-es évekből. Éppen ezeket az időket képviseli Verner Panton üvegszálas poliészter étkezőgarnitúrája, amely a mai bútorkínálatnak is élő eleme – elnyűhetetlenül friss, sőt máig futurisztikus tárgyegyüttes. Utópia-kritikaként vetíti a kiállítás Chaplin Modern idők-jének (1936) etető-automatás jelenetét, amiből kiderül: Charlie látnok volt.
A fotókínálatban a „nagy nevek” a modellek. Belelátunk a 60-as évek meghatározó élet…-be (ital), fogyasztói titkaiba. Például Andy Warhol loftjába, ahol a guru talpig öltönyben, nyakkendős „nyomdaigazgatóként” vezényli éppen a Campbell Tomato Soup sokszorosítását. Ez az egyik nagy pillanat amikor az alkotó kézművesként elszakadt művétől – és ez a koncept művészet múltán, máig kétes mintája a „sikernek”, lásd a Damien Hirst féle alkotómunkát.
Számos korszakos etalon-alkotás is itt van, mint pl. Duchamp Csokoládémalma vagy Üvegszárítója, Chirico több süteményes vászna, vagy „építőanyaga” okán Joseph Beuys zsírból faragott nagy hüvelykujja. Segantini és Renoir szabadban étkező polgárainak utódja, a nomád nemzedék a kempingbútorokkal vagy az 50-es évek végi Volkswagen lakóbusszal ugyancsak annak a gazdag rituálénak nagy állomásai, amelyekből a kiállítás kultúrantropológiai ívét felrajzolták. Mutasd meg, hogyan étkezel, mit veszel magadhoz, és a néző látja, ki vagy. Olvasni is lehet – szakácskönyveket, pl. egy budapestit is.