Unteres Belvedere, 2014. október 11. – 2015. február 1.

Szöveg: Szegő György

Joseph Urban: A bécsi Zedlitzhalle, a Hagenbund kiállítóhelye, 1901

1900-1938 között Bécsben működött egy művészcsoport, amely felette állt az aktuális politikának. Tagjai nem csak osztrákok voltak, de sok magyar, cseh, szlovén és lengyel alkotó a Monarchia szétesése után is tartotta a szoros kulturális kapcsolatokat. Nem stílusok kultúrharca, hanem barátságok és közös kiállítások fogták össze őket, egészen az Anschlussig – ekkortól üldözték a közép-európaiság gondolatát, így a művészhálózat kényszerűen feloszlott.
A mostani kiállítás annak az 1990-es évektől folyó kutatásnak az eredményeiről számol be, melyet az Osztrák Nemzeti Bank támogat. A kutatók azt vizsgálják, hogy az emberi kapcsolatok hálója hogyan befolyásolta a művészet alakulását. A Wiener Hagenbund fennállásának négy évtizede alatt 250 kiállítást szervezett – ebből eddig 141-et dolgoztak fel. Harald Krejci kurátor 180 olyan művet mutat be, amelyből 51-et a Belvedere őriz. A javát ez az intézmény vásárolta a Hagenbund egykori kiállításain. Ezek a tárlatok hatottak Budapest, München, Prága, Pozsony, Kassa, Krakkó, Lemberg egykori művészeti szcénájára, és erős kapcsolatot generáltak az akkor centrumnak számító Párizs felé is – anélkül, hogy az izmusok szolgálatába szegődtek volna.
A szövetség egyik legjelentősebb kiállítását 1903-ban a Secession és a Hagenbund művészeinek részvételével éppen itt, a Belvederében rendezte – egyúttal ekkor nyílt meg a Moderne Galerie in Unteren Belvedere. 1900 táján a keresztényszocialista polgármester, az egyébként vitatott nézeteket valló Karl Lueger számos városi kulturális intézményt alapított és támogatott, megtörendő az „udvari művészet” egyeduralmát. Többek közt az egyik városi piac, a Markthalle csarnokának egyharmadát a Hagenbundnak adta – ez a fajta utóhasznosítás ma európai divat. Az átalakítást az akkor fiatal Joseph Urban végezte el. A 450 oldalas katalógusban A pragmatikus modernizmus – az avantgárd és a mainstream között – építészet a Hagenbundban fejezetet Matthias Boeckl írta, s ebben jól elválasztja a szövetséget a Secession-tól. Kifejti, hogy a „Hagenbundban a [korai szecesszió által] ideálképként elképzelt műfaji bázisdemokrácia összművészetének hirdetésével az alkotók felhagytak, mert az nem lett realitás. Visszatértek ahhoz a hierarchiához, amelyben a festészet és a szobrászat ’szolgálja’az építészetet.” Ez a fejezet mutatja azt a belső dinamikával működő folyamatot is, ahogyan Urban szakít mestere, Otto Wagner útjával. Az eredetileg egy „Wirt Joseph Haagenhez nevű sörözőből önállóvá váló művészszövetség épp Urbant választja az új Zedlitzhalle-kiállítóház tervezőjéül. Boeckl követi azt az építészet identitáskeresését, melynek jegyében az Otto Wagner munkatárs Joseph Maria Olbrich tervezi a bécsi Secession és a darmstadti Künstlerkolonie (l. MÉ 2010/5) vagy az ugyancsak Wagner-tanítvány Jan Kotěra a prágai Mánes épületeit (l. MÉ 2003/6)
A katalógusban Bajkay Éva írta a magyar részvételt feldolgozó tanulmányt, benne olyan jelentős alkotók rövid vagy tartós jelenlétét, mint Derkovits Gyula, Kövesházi-Kalmár Elza vagy Vaszary János. Kiemelkedő művekkel szerepel Simay Imre, Ferenczy Béni szobrász vagy Vaszkó Ödön, Georg Mayer-Marton, Scheiber Hugó, Gergely Tibor festőművész, Tichy Gyula grafikus. Fontos magyar kapcsolatot jelentett az 1910-es bécsi KÉVE vendégkiállítás; Kövesházi-Kalmár és Simay párhuzamosan voltak Hagenbund és KÉVE tagok. De vendégként kiállítottak a KÉVE-alapító Szablya-Frischauf Ferenc és felesége Szablya-Frischauf Ernesztin, ennek testvére, Konstantin-Lohwag Frida, valamint Kozma Lajos és Tichy Gyula. A KÉVE kiállítást Málnai Béla tervezte. Volt itt tárlata 1928-ban az Új Művészek Egyesületének (UME) is, amit elsősorban Vaszary János szervezett tanítványainak – köztük Csók Istvánnak – Déry Bélával, aki az 1927-es Nemzeti Szalont rendezte. Déry fogadta Budapesten a Tiroli Művészek kiállítását, viszonzásként hívták meg az UME művészeit. A katalógus gazdag mellékleteiben találjuk a legendás Hevesi Lajost (Ludwig Hevesi) is, a Hagenbund tekintélyes méltatóját. A magyarok súlyát jelzi a kiállított nemzetközi nagyságok sora: Ernst Barlach, Albert Paris Gütersloh, Otto Gutfreund, Oskar Kokoschka, Oskar Laske, Wilhelm Lehmbruck, Ivan Mestrovic, Edvard Munch, Stanisław Wyspiański.
A néző és a kánonokat kikezdő tanulmányok olvasója ismét elgondolkodhat azon, hogyan került az ideológiák/diktatúrák 20. századában az eredetileg sokarcú modern művészet diaszpórába, hogyan öltöztette fel az alkotók újat-keresését saját céljai ruháiba az ideológia. És ahogy sokan ezért (is) vonultak sokan belső emigrációba, lettek a migráció kalandjának elszenvedői vagy épp nyertesei. Kiemelkedik közülük pl. Gergely Tibor festő akkori felesége, az író-festő Lesznai Anna. Kókai Károly tanulmánya Négy évtized migrációja címen számba veszi a magyarok száműzetését is.

(A témára következő Utóirat-számunk visszatér.)