Kiállítások az első világháború 100. évfordulóján

Szöveg: Koren Zsolt

A történelem megszállottjainak most Berlinben a helyük, ha a nagy háború centenáriumán egyszerre szeretnének látni a történeti hűség szempontjából megkérdőjelezhetetlen, modern múzeumi közegbe helyezett kiállításokat, illetve szokatlan megközelítésben felsorakoztatott, nem új, mégis újnak tetsző, főleg képi információkat.
Az első típust képviseli a Deutsches Historisches Museum Az első világháború 1914-1918 című reprezentatív összeállítása, melyen már az első tárlók is egyértelművé teszik, hogy évtizedes kutatómunka áll a kiállítás mögött. Bebizonyosodik az is, hogy az elsőre fantáziátlannak tűnő cím valójában csak aláhúzza: a történelmi múzeum komor hangulatú installációja nem kevesebb, mint a megemlékezések torokszorító, mégis felemelő és ismeret-tisztázó origója. A koncepció kevésbé ragaszkodik az események időrendiségéhez. 14 kiállítási egységét inkább egy-egy gócpont, tűzfészek vagy frontvonal áttekintésével tematizálja, s még éppen nem hatásvadász módon borzolja a kedélyeket a legkülönfélébb harcászati taktikák illusztrálásával, a háborús propaganda megdöbbentő eszközeivel, eredeti dokumentumokkal, sokkoló fotókkal és a tábori kórházak sebészkéseivel, egészen a fröccsöntött szifiliszmodellig.
A Martin-Gropius-Bau tárlata nem szorosan kötődik az évfordulóhoz, mégis megrázó részletekkel szolgál a nagy háborúról. Az akkoriban még legkevésbé sem elterjedt színes fényképezésben rejlő lehetőségeket kóstolgató, kisszámú beavatott más-más célból kutatta a jövőt mutató technológiát: egyes egyetemeken a továbbfejlesztés irányait keresték, a kibontakozó háború főszereplői a propaganda meggyőző eszközét látták benne, miközben egy francia bankár egyenesen a földkerekség dokumentálását, kvázi learchiválását vizionálta. A berlini kiállítás leginkább Albert Kahn legendásnak mondható gyűjteményére, az 1909-es alapítású Les Archives de la Planète-re épít, melynek első öt évében a minden égtáj felé kiküldött fotósok mással nem is foglalkoztak, mint a különböző népcsoportok életének és életterének rögzítésével, melyhez elsősorban az autochrome technikát, illetve a mozgóképben rejlő korai lehetőségeket alkalmazták. A fotográfusok 1914-ben kezdték meg a képek feldolgozását, mégis, a háború kitörésekor Kahn gyűjteménye már kétezer színes felvétellel rendelkezett a világ számos pontjáról. A kiállításon vetített portréfilm szerint Kahn ars poeticája így szólt: ha látod, mások miként élnek, nem vonulsz ellenük háborúba. Mindenesetre nem a felvételeken múlt, hogy végül nem lett igaza, de a gondolat pénzt és energiát megmozgató ereje bőven visszaköszön a termekben. A legtöbb képpel szereplő Auguste Léon a Nyugat-Balkánt mutatja: albán partokat, a szarajevói piac kenyeres kofáit, koszovói és korfui népviseletet, ohridi tradicionális lakóházakat, de velencei és skandináv kirándulásaira is jólesik rácsodálkozni. Stéphane Passet isztambuli örmény asszonyai, marokkói életképei, vietnami leprásai vagy az ámbéri királyi erőd előtt fotózott elefántja és hajcsárjai akkor is felkavarnak, ha jól látszik, a szereplők „megfelelő” beállítása fontosabb volt mindenféle kompozíció kialakításánál bő száz éve. Külön blokkban szerepel néhány monumentális építmény, így a gízai piramisok, az Eiffel-torony, a Taj Mahal vagy a mosztári Öreg híd, egy kisebb teremben pedig betekinthetünk Albert Kahn életébe, francia villáiba, s megleshetjük a kevéssel halála előtt a mágnás kertjében pihenő Auguste Rodint is. A háború éveivel külön egységben ismerkedhetünk meg, s Passet két kórházi felvétele egyenesen sokkol: az egyiken négy apáca négy hadirokkanttal pózol a Moreuil-i katonai kórház kertjében, utóbbiak persze csak ülve-fekve „szelfiznek”, bár az ellőtt lábú tiszt még gyönge mosolyt is erőltet arcára. A másik képen a félmeztelen katona felkarjainak brutális sérüléseinek örök nyoma kerül fókuszba, ám az egykor nyilván izmosabb felsőtesten átütő bordák látványa talán még ennél is ijesztőbb mementó.
A washingtoni kongresszusi könyvtárban jelenleg önálló kiállítással bemutatott Szergej M. Prokugyin-Gorszkij cári megbízatással vitte színes fotóra az Orosz Birodalom olyan emblematikus helyszíneit, mint Pétervár és Szocsi, Szibéria és Dagesztán, vagy az Urál vidéke. Kahn nagyszabású vállalkozása mellett erre sem kis mértékben épít a Martin-Gropius-Bau. Noha Gorszkij az Ermitázs anyagát is feltérképezte, e berlini kiállításba elsősorban az orosz templomépítészetet és ikonográfiát megörökítő fotói kerültek túlsúllyal, míg mestere, Adolf Miethe a Stollwerck csokoládégyár rendelte képes albummal szerepel. Az irodalom kedvelőinek két unikummal kedveskedik a kurátor: a színes fotózás kezdeti technikáit részletező egységben illusztrációként szerepel Hauptmann portréja és vele szemben az ismertebb amatőr fotós, bizonyos G. B. Shaw felvétele egy erdei kúriáról, mely Landscape címmel jelent meg 1908-ban a The Studio című magazinban.
A kiállítást záró blokkban az akkor még fekete-fehér technikával dolgozó fotósoktól idéznek, talán a legmegkapóbb Hugo Erfurth portréi közül a játékkatonát sétáltató kislány, minden jel szerint egy korabeli mosoly-albuma-kirakatból, mely aztán bizonyosan éppen úgy omlott össze, mint a mecénás Albert Kahn elmélete a háborúskodás titkos ellenszeréről.