Vadász György (1933–2024)

Szöveg: Götz Eszter

Nehéz elhinni, hogy Vadász György nincs többé. Olyan életerővel, szívbéli örömmel és lelkesedéssel volt jelen immár hat évtizede a magyar építészeti életben, hogy örök életűnek tűnt. És most, hogy nem sokkal a 91. születésnapja után elhunyt, van min gondolkodni az itt maradtaknak.
Építész családba született és ezt a fiainak is továbbörökítette. Édesapja, Vadász Mihály a két háború közötti hazai építészet egyik meghatározó alakja volt. A fia rengeteget tanult tőle; eleinte ugyan muzsikusnak készült, de elragadta a terek, színek és formák, az „élet” művészete – és maga is építésszé lett. 1957-ben szerzett diplomát a Műegyetemen, abban az időben, amikor a szocreál kötelező nyomásától éppen megszabadult építész szakma óvatosan kezdte keresgélni a továbblépés lehetőségeit. Pályáját a BUVÁTI-ban kezdte. Ezután az Ipari Épülettervező Vállalat (röviden IPARTERV, amit ő nemes egyszerűséggel csak „Ivarszervnek” nevezett) csoportvezető építésze lett, majd ’64-től a BUVÁTI osztályvezető építésze. Eközben elvégezte a MÉSZ Mesteriskolájának III. ciklusát – ezzel az évfolyammal le is zárult a Mesteriskola történetének első szakasza, a túl „szabadosnak” bizonyult képzést 1960-ban megszüntették, és csak egy évtizeddel később éledhetett újra. Ebben a három évben azonban a fiatal építészek rendkívül inspiráló közegben létezhettek, nem csupán szakmai ismeretekkel gyarapodhattak, hanem a képzőművészetben is elmélyedtek. Vadász György otthonról hozott művészetszeretete is olyan megerősítést kapott, amelynek köszönhetően a későbbi munkásságában fontos szerepet kapott az építészet és a képzőművészet szerves – és meggyőződése szerint elválaszthatatlan – egysége. Ezt láthatjuk viszont a Gellérthegyi víztározó land-artként is kivételes értékű építményében, a mohácsi csata látomásszerű nemzeti sírkertjében, a Muhi Csata Emlékművében, vagy a 2000. évi hannoveri expóra készített magyar pavilon virágkehelyként szétnyíló kompozíciójában.
Szinte mindegy volt számára, hogy lakóházat vagy kórházat, telefonközpontot vagy borospincét tervez, a lényeg, hogy megtalálja a látomásában élő hely lelkét, és abból kiindulva kezdjen rajzolni, szerkeszteni, anyagokat és formákat párosítani egymáshoz, olykor egészen elképesztő merészséggel. Igazi szabad lélek volt, nem kötötték sem stílusok, sem előképek, még műfaji korlátokat sem ismert – de nem is érvelt lázasan a saját álláspontja mellett, csupán letette a tervet az asztalra, vidáman, viccelődve, mint aki nem hajlandó tudomást venni a világ fénytelenebb oldaláról.
A szekértáborokról sem vett tudomást. Ezért lehetett sajátos összekötő kapocs, sőt integráló erő a nyolcvanas évek végétől egyre inkább kettészakadó magyar építészet két fele, az „organikusok” és a „modernek” között. Lakóházai, városi léptékű beépítései részben a klasszikus modern elveit vitték tovább, de az 1990-es években egyre inkább a posztmodern felé indult; eleven, játékos személyiségéhez jól illett a történelmi formákkal való formai kísérletezés, az utalások, parafrázisok könnyed alkalmazása. Ugyanakkor a népi kultúra vonzása is erősen hatott rá; így lehet, hogy ugyanannak a tervezőnek köszönhetjük az előregyártott elemekből épült zalaegerszegi Csipke-házakat (1976–1980) és az „új Bauhaus” hazai felélesztését (Beregszász úti társasháza, 1997–1998), mint a kemence formájú, erejét a rendkívüli egyszerűségében őrző sényei ökumenikus kápolnát (2002).
Minden lehetséges díjat megkapott, amivel egy építészt Magyarországon elismerhetnek: 1972-ben (39 évesen) Ybl-díjas lett, 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki, 1998-ban Kossuth-díjjal, 2014-ben a Nemzet Művésze lett, 2023-ban az MMA akadémikusa. Számára azonban nem ez volt az igazán fontos, hanem a jó társaság, a jó bor, a család, és mindenekelőtt: a szépség, aminek élete utolsó perceiig odaadó imádója volt.
Bolondozós művész-lelke mélyén alighanem a hála volt a legerősebb mozgatórugó: hála azért, hogy dolgozhatott, tervezhetett, verset írhatott és szobrokat készíthetett; azért, hogy sokan szerették; és talán legfőképpen azért, mert szabadon, a maga örömére élvezhette az életet. Igazi reneszánsz ember volt, mély tudással és hittel, amit minden épületébe, szobrába és emberi kapcsolatába belerejtett. Mindezt olyan magától értetődő módon tette, hogy még aki nem ismerte a tervezőt, az is magán érzi jellegzetes kis kacsintását, ha megáll a házai előtt.