Emlékezés Tomay Tamásra (1948–2021)

Szöveg: Ferkai András

Turányi Gábor és Nagy Tamás után, az 1948–50 körül született „nagy generáció” harmadik jelentős képviselőjét vesztettük el január 8-án. Sok közös vonás található hármukban. Technikumból, illetve az Ybl Főiskoláról kerültek a Műegyetemre. Mesteriskolát végeztek. Állami tervezőirodákban töltötték pályájuk első évtizedét. Mindhárman dolgoztak a Buvátiban, de ami még fontosabb, hasonló karakterű téglaházakkal robbantak be a köztudatba a nyolcvanas évek közepétől.
A kilencvenes években ez a látszólagos egységfront fellazult, különböző irányokban és különböző léptékek felé haladtak tovább. Tomay Tamás, alkatának megfelelően, főként kisebb munkákat vállalt (családi házak, villák, nyaralók és társasházak), melyeket egyszemélyes műtermében, kézműves módon, ceruzával és tussal pauszon, igényességének megfelelő színvonalon tudott feldolgozni. „Nincs bennem vágy, hogy nagy házakat tervezzek – nyilatkozta egyszer –, nem is tudnék megfelelni a piaci igényeknek.” Pontosabban nem akart megfelelni azoknak az igényeknek. Erről árulkodik az a kései megjegyzése, amit Reimholz Péter egy mondatához („Mindez valaminek a tagadása is egyúttal, valaminek, amivel tele vannak a közeli telkek.”) fűzött a Széchényi Irodalmi és Művészeti Akadémia székfoglaló előadásában: „Magam részéről a legfontosabb állításnak ezt a tagadást érzem.” Erre még érdemes visszatérnünk.
Bizonyára furcsa egy emlékezésnek címet adni. Az „örökmodern” kifejezést a Pasaréti lakóház-átépítést ismertető cikkből vettem kölcsön, mert találónak éreztem a benne rejlő paradoxont. Miközben a modern építészek hivatalból nem az örökkévalóságnak akartak építeni (vesd össze: „minden generáció megépíti majd a maga városát”), mégis úgy képzelték, hogy rátaláltak arra a módszerre, ami sosem avul el. Hiszen a modern nem stílus, hanem az igények, adottságok és lehetőségek figyelembe vételéből kiinduló racionális tervezés. A modern gondolkodás tehát – örök. Ha változik a kor szelleme, vele változik az építészet, és minden rendben van. Álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer a korszellem a modern építészet ellen fordul. Tomay és társainak indulása éppen erre az időszakra, a modern halálát hirdető posztmodern idejére esett.
Egy kezemen meg tudom számolni, hányan voltak képesek a hazai építészek közül ellenállni a posztmodern rettenetes vonzásának. Tomay Tamás közéjük tartozott. Egész életében a modern építészet lehetőségeit járta körül. Mentes maradt minden divattól, nem állt egyetlen izmus mellé sem. Örökké modern – miközben folyamatosan változott. Ezt az utat sokan sokféleképpen kommentálják. Erős a vágy, hogy jelzőket találjunk jellemzésére, hagyományokhoz kössük műveit. Vannak, akik a Bauhaus, az avantgárd tanulságait emlegetik („tartalmi avantgárd”), mások racionalizmusról, modernizmusról beszélnek, absztrakcióról, „mértéktartó redukcióról”, néha olyan meglepő állításokkal is találkozunk, hogy Tomay „radikális fundamentalista” lenne, a modern „utolsó felkiáltójele”. Minden próbálkozás, amely homogén jelenségnek tekinti a modern építészetet, vagy csak a fő sodor jelenségeit, kategóriáit ismeri és próbálja alkalmazni az életművére, kudarcra van ítélve. Igaza van Baranyai Katalinnak, amikor az N & n galéria kiállítását (2002) megnyitva azt hangsúlyozta, Tomay Tamás „alapkutatásokat végez”. Az a fiatal hallgató, aki nem korrigáltatta terveit, mert úgy vélte, a szakma fortélyait csak ellesni lehet, aki később is állította, hogy az „addig született dolgokat ismerni kell”, s a szakmát a kortárs építészetből, illetve saját hibáinkból tanulva lehet csak elsajátítani, arra van ítélve, hogy mindent kitartóan megfigyeljen és elemezzen. Nem véletlenül nevezte munkáit hibakorrekciónak.
Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy a nyolcvanas évek közepén már nem az avantgárd állt figyelme középpontjában. Első magánmunkájával, az U. Nagy Gáborral és Somogyi Soma Katalinnal közösen tervezett budafoki portaépülettel (1989) kapcsolatban jegyezte meg utóbb: „Negyven évesen jutottam el a múlt század elejére”. Ez szó szerint is érthető, hiszen a posztmodern idején felértékelődött a modern mozgalmat megelőző korszak, amit nálunk a tízes évek premodern építészete, Málnai és Haász, Reichl Kálmán, Gyenes és Vajda, vagy a Jónás-testvérek művei képviseltek. Hasonlóan izgalmas felfedezést jelentett a modern úgynevezett „másik hagyománya”, Colin St. John Wilson kitűnő könyve (1995) alapján. Ennek hazai vonatkozásairól szólt az 1997-es Pasaréti Építésztalálkozó, melyen – ha jól emlékszem – Tamás is ott ült. Az előadásokon és a vitában a harmincas évek alternatív vagy „hibrid” tendenciái kerültek terítékre, olyan kevésbé ismert tervezők, mint Lessner Manó, Sós Aladár, Kotsis Endre, Weichinger Károly, Virágh Pál, vagy Thomas Antal. Végül a mesteriskolások számára az idősebb mestereik munkái és történetei által kultikussá nemesített hatvanas évek is szolgált jó néhány inspiráló példával. A hetvenes években lejáratott moderntől tehát visszafelé haladva, olyan nem kompromittált epizódokat, érvényesnek tűnő alkotásokat lehetett találni, melyek megerősíthették azt az érzést, hogy a „modern egy befejezetlen projekt”. Tomay munkáiban gyakran felismerhetők ezek a tanulságok. A Zsíroshegyi úti házat (1991) nem értjük igazán, ha nem ismerjük Kaffka Péter vagy Árkay Bertalan villáit, Balatonföldvár anonim nyaralóit. A Dutka Ákos utcai házban (1993) éppúgy ott van Szelle Kálmán akarattyai nyaralójának háromszöge, mint a Zsemlye utcai „docens-dűlő” terméskő falba vágott nagy keretes ablakai. Tamás ritkán fedte fel forrásait, egyedül a Petőfi Sándor utcai ház (2005) esetében tette meg: „Szelle Kálmán sokunk kísértése. Itt jött el az alkalom ennek engedni.” A figyelmes szem felismeri, hogy az oldalhomlokzat aszimmetrikus oromfala Szőnyi zebegényi műteremháza előtti tisztelgés.
Tomay mégsem modernista. A motívumok átvétele a kilencvenes évek neo-modern építészetére jellemző. Inkább szabadulni próbált a „stilisztikai kényszerekből”. Feladatokat oldott meg, ahol a helyszín, a megrendelő igényei, „ízlésük hézagai” hozhattak – mellékesen – mozgásba emlékképeket. És ezeket is ki akarta forgatni magukból, el akarta idegeníteni, például az arányok vagy az anyagok megváltoztatásával. Jó példa erre a Torockó utcai ikerház (1990), ahol igazodott a szomszéd tömegéhez és homlokzattagolásához, de a vakolatarchitektúrát téglával váltotta fel, a hármasablakokat pedig franciaerkéllyel. Vagy a Pasaréti úti Kaffka-ház átépítése (1999), ahol a régi épület vakolt tömegétől élesen elválik az azt körülölelő új részek nyersbeton és tégla anyaga, kortárs architektúrája. Az ezredforduló után, miközben folytatódik a helyszínhez igazodó, alacsony hajlású tetővel fedett házak sora, visszalopakodik a lapos tetős kockaházak világa. Zárt tömbök, kiugró konzolok, erőteljes formák kubista kompozíciója, olykor egészen meglepő fogásokkal, mint például a Bimbó utcai társasház (2009) egymás fölött elforduló rombusz-teraszai. A másik szembetűnő változás a vakolt és színesre festett felületek megjelenése, ami részben biztosan a hőtechnikai előírások szigorodásának volt köszönhető. Terrakotta vörös, földszínű házak készülnek, megjelennek a tiszta alapszínek, s a Daru utcai kis ház (2012, lásd MÉ 2013/5) sík homlokzatán a vörös ajtó, a kék és sárga ablak konstruktivista festménybe rendeződik a finom tónusú zöld falon.
A Daru utcai ház belső terei – a kortárs szellemű vizesblokk mellett – Adolf Loos enteriőrjeit is megidézik. Loos tanítását Tamás szűkszavú nyilatkozataiban is föl lehet fedezni: „a külső közügy, a belső magánügy”, vagy a „minden építés hozzáépítés”, bár az utóbbi, meglehet, nem Loos, hanem Hermann Czech mondása, Loos kapcsán. Fontosnak tartom leszögezni, hogy a Tomay házak térrendszere nem csak gazdag és szép, hanem célszerű és otthonos is. Igaz, néha kihívást jelent a beköltözőknek. Példa erre a Detrekő utcai ház (2000), ahol az építtetőt felháborította a nappali kilátását akadályozó téglafal. Pedig a tervező mintha Christopher Alexander receptjét követte volna a fal elhelyezésében: „Ne rontsd el a gyönyörű kilátást azzal, hogy hatalmas ablakokat helyezel el, melyek megszakítás nélkül néznek rá.” (Zen view)
Tomay házaiban ott van az összetettség és az ellentmondás, amit Robert Venturi olyannyira hiányolt a modern építészetből. Amikor azt írja a Kacsa utcai irodaház (2009) sarokmegoldásáról, hogy „ez valójában egy formaprobléma megoldatlansága, az ütközéssel elterelve a figyelmet”, akkor valójában nem tesz mást, mint felmutatja az ellentmondást. A két oldalról érkező különböző magasságú és karakterű szárnyat összebogozza, majd elvágja, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. Ugyancsak ellentmondásos a balatonalmádi ház (2016), melynél alig dönthető el, emeletes fémburkolatú vagy földszintes manzárdtetős épületről van szó. Egészen abszurd a Gül baba utcai garzonház, amely lehetetlenül keskeny telken, magas tűzfalhoz tapadva hoz létre minimális méretű, ám elképesztő lakóértékű otthonokat. Kedvencem a Szent Adalbert téri modernista házsor középső elemének átépítése, ahol a két szomszéd eltérő karaktere a telken belül ütközik, s hozza létre egy félnyereg tető és lapos tető sosem látott együttélését.
Legfontosabb mondatának azonban ezt érzem: „Addig kell nézni egy helyszínt, amíg elkezd különbözni a többitől.” Ehhez pedig sok idő és tépelődés kell (no meg kellő tapasztalat és tehetség), amit kevesen engednek meg maguknak. Akkor marad a rutin, vagy jönnek a divatok. A Csévi úti beépítés (2005) mutatja, hogy a megrendelő szándékát lehetséges eltéríteni, és olyan alternatívát ajánlani neki, amivel nem csak a projekt lesz vonzóbb, hanem a hely és a közösség is nyer vele.
Tomay Tamás munkamódszere és tempója végtelenül elavultnak tűnik a mai üzleti-, marketing- és média központú világban. Az építészettel való elmélyült foglalkozás – különösen egyszemélyes műteremben – áldozattal jár, „az életen kívül” helyezi művelőjét. Szívesen mondanám, csak így érdemes dolgozni, de tudom, hogy naivitás lenne ezt mindenkitől elvárni. Különösen úgy, hogy az öntörvényű és minőségre kényes tervező óhatatlanul konfliktusokba bonyolódik. Tamás pályáját mintegy bekeretezi az illeszkedés problémája. A budafoki portaépületről írott bírálat 1988-ban kijelenti, hogy „a toronyjellegű építmény sem tömegében, sem homlokzati kialakításában nem illeszkedik a környezethez”. Ennek ellenére megépült. A balatongyöröki nyaraló terv (2014) azért keltett nagy visszhangot, mert a természeti és települési környezethez való illeszkedésre hivatkozva nem kapott építési engedélyt. A normatív szabályozás, különösen védett környezetben, mindig kockázatot jelentett az igényes építészek számára, ma viszont szinte lehetetlen modern épületet megvalósítani e helyeken, reflektáljon akármilyen érzékeny módon a környezetre.
Végül, hadd ajánljam mindenki figyelmébe Tomay Tamás interneten elérhető honlapját, melyen minden fontosabb munkájáról bőséges anyag található. Elég rápillantani a portfolió fekete-fehér címlap fotóira, hogy az ember érezze az életmű változatosságát és mégis jól kitapintható egységességét. Majd’ minden tervet makett képvisel ezen a nyitó lapon. A B32 galériában 2017-ben rendezett Kifutó modellek 1988–2017 című kiállításon is ezek a szép papír- vagy famodellek szerepeltek, fölöttük egy-egy nagyméretű fényképpel. A rajzok, fotók, makettek pontosan és szenvtelenül tájékoztatnak, a tipográfia gondos. Itt feltétlenül meg kell említeni a kiállítás több színváltozatban elkészült plakátját és meghívóját, melyen átlós vonalra felrajzolva összes munkájának sziluettje szerepel. Ars poeticával, gondolkodásmódjának, épületeinek bemutatásával viszont sehol nem találkozunk. Mivel az irodalomban tájékozott, kényes ízlésű építészről van szó, e hiányt nem lehet az íráskészség hiányával magyarázni. De hát hogyan is lehetne beszélni olyan intim dolgokról, mint a saját építészetünk, amikor „maga sem érti az ember, mit miért csinál”? Akadémiai székfoglaló előadása mutatja, hogy aki beszédében szűkszavú, az írásban is röviden, lényegre törően nyilvánul meg. A tervenként három mondat többnyire élethelyzetekről szól. Épületekhez kapcsolódó mikrotörténeteket olvashatunk, megrendelők reakcióit, kollégák véleményét ismerhetjük meg. Vannak köztük rejtélyes mondatok, és vannak humorosak. Azt sugallják, hogy az építészet, a műtermi munka magánya ellenére, a valóságba mélyen beágyazott tevékenység. Talán így leszünk képesek megérteni Tamásnak azt a furcsa mondatát, hogy „én az építészetet ábrázoló építészetet művelem”. Úgy vizsgálta az építészet valósághoz fűződő bonyolult viszonyát és saját műfaji szabályait, ahogyan Ottlik Géza tette ezt írásaiban a valóság megragadásának esélyeiről. Ottlikról írták, ám úgy érzem, Tomay Tamásra is igaz, hogy rá „nem a kísérletezés izgalma a jellemző, s nem is az esztétikum új minőségének keresése, hanem a kérlelhetetlen erkölcsi igényesség, amelyet át- meg átsző a nyers, szemérmesen leplezett férfiirónia.