Szöveg : Szegő Dóra
Fotó: Jávor István
Június 13-án elhunyt Perczel Anna építész, urbanista.
1942-ben született Párizsban. Az épített környezetet egységben látó szemlélet és az értékek harcos képviselete családi hagyomány volt náluk: édesapja, Perczel Károly, aki szintén építész és várostervező volt, részt vett a francia ellenállásban, majd a Rajk-perben koholt vádakkal került börtönbe. Annának kislányént öt éven át nélkülöznie kellett őt, és csak jóval később tudta meg a távollét okát. Ez a titok egész életén át meghatározó súllyal nehezedett rá. A Budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán végzett, első munkahelye a BUVÁTI volt, ahol Vadász György mellett dolgozott, fontos munkája lett a Gellért hullámfürdő rehabilitációja. Majd fiatal felnőttként, a kislányával évekig élt Algériában és Mozambikban. Ahogy elmesélte, Afrika mély nyomot hagyott világlátásában és a környezethez való viszonyában. Az ott tapasztaltak vitték egyéni építész hitvallása felé, az egységben gondolkodás irányába. A nyolcvanas években végezte első nagy urbanisztikai munkáit, többek között a Józsefváros rehabilitációs terveit. A leromlott Józsefváros földszintes házaiban, kis kertjeiben és idős lakóiban ő megőrzendő értékeket látott – ez nem illett a korszak építészeti gondolkodásába. Ebben az időszakban a Duna Kör tagjaként küzdött a Bős-nagymarosi vízlépcső megépítésével járó helyrehozhatatlan rombolás ellen. Majd 2004-ben többekkel megalakította a Belső-Erzsébetváros, a régi pesti zsidónegyed kulturális és építészeti értékeinek megőrzését küzdő Óvás! Egyesületet. Ekkor, az egyesület tagjaként ismertem meg őt. Az Óvás! első küzdelme a Holló utcai Ezüstműves házért folyt. Ez szimbolizálta a nagyszabású bontások és a városszövettől idegen, haszon-maximáló építések elleni kiállást. Az Ezüstműves házért való állhatatos, de kudarcos küzdelem jól illett Annához, aki hamarosan az Óvás! vezetője lett. Ugyanazzal az elszántsággal és rendíthetetlenséggel állt ki a változó környezetben az általa képviselt értékekért, akár reményteli volt a helyzet – például amikor 2004-ben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) ideiglenes műemléki védelem alá vonta a régi-pesti zsidónegyed területét és sok ház egyedi műemléki védettséget kapott –, akár kilátástalan – amikor 2012-ben megszűnt a KÖH, és a műemlékvédelem intézményrendszerét szétzilálták.
Amit és ahogyan mondott, az sosem volt erőszakos, sosem volt indulattal teli. Mégis, különös ereje volt annak a tiszta, magától értetődő jelenlétnek, amellyel a város értékeit védte. Soha nem értem tetten benne az ego hangját. Anna az ügyért tette a dolgát. Ahogyan képviselte a régi megóvásával való építést, az egyszerre volt rendkívül lágy, mégis sziklakemény. Olyan volt, mint egy patak, ami lassan, de feltartóztathatatlanul vájja ki a medrét és válik észrevétlenül folyóvá. Amikor 2020-ban megkapta Erzsébetváros díszpolgári címét, emlékszem, úgy újságolta ezt nekünk, az Óvás! közösségének, mintha ez a közös kitüntetésünk lenne. A saját, egyéni munkájának méltó elismerését is meg akarta osztani velünk. A városból sem a kiemelkedő és egyedi épületeket tartotta védendőnek. Úgy vélte, hogy a nagy mesterek munkáit csak a városszövet harmonikus egységében lehet értékelni. Így tekintett az Óvás! közösségére is, amiben mindenki legapróbb hozzáadott értékét is fontosnak tartotta és elismerte. Talán úgy érezte, hogy mindez kell ahhoz, hogy az egész összeálljon – ahogyan a város. 2007-ben megjelent Védtelen örökség című, a szakmában hivatkozási alappá váló könyve jól tükrözi a munkához való viszonyát: végtelen alaposságát, gondosságát és együttérző jelenlétét. Néhány feltáró útjára elkísérhettem; emlékszem, milyen lelkesen sietett be egy-egy házba, hogyan vizsgálta az apró részleteket és milyen érzékenységgel kérdezgette a lakókat a saját személyes történeteiken át a ház történetéről. Nehéz volt befejeznie egy épület leírását. Aggódott, hogy esetleg nem minden zugba tekintett be, nem minden fontos részletet sikerült pontosan megragadnia. Emlékszem, ahogy egyszer a szelíden bosszankodó hangján, nevetve mondta: ezt a munkát soha nem lehet késznek tekinteni, mindig kiderül valami új. Nem csak a szellemiségével és munkáival ránk hagyott öröksége, hanem a felelősségünk is óriási. Nagyon fog hiányozni az életünkből és Budapestről is.