Szöveg: Szegő György
 
Néhány héttel 71. születésnapja előtt, június 26-án hunyt el az 1949. augusztus 4-én Ózdon született Radványi György Ybl-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, a BME címzetes egyetemi tanára.
1973-ban végzett a Műegyetem Építészkarán, 1986-tól lett vezető tervező, 2011-től hivatalosan főépítész. E minőségében megkerülhetetlen Sátoraljaújhelyen és Füzéren végzett munkája. Kiemelkedő alkotása a Sátoraljaújhely-Széphalomra, a Kazinczy Emlékhely kertjébe tervezett Magyar Nyelv Múzeuma (2008). Ez az épület a jövő generációk számára is közvetíteni képes a hely szellemének méltóságát. Indentitásunk megőrzését szolgálva, egyszerre a hagyomány és az építészeti innováció nyelvén teremtett magas minőségű architektúrát. Ezután kapta a város díszpolgára címet és a Möller István emlékérmet.
1980-tól tanított a BME Középülettervezési Tanszékén, 1992–2000 között tanszékvezető-helyettesként, az Országos Doktori Tanács regisztrált oktatójaként. Balázs Mihály búcsúzójában nyitott személyiségére emlékezik, „amely szilárd értékrenddel párosult, emberi és alkotói hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerét mindenkor a fiatal építészek közösségének javára fordította.”
Építészhallgatóként magam is megtapasztalhattam ezt, ahogyan más-más évfolyamokból szervezett szakmai kirándulásainkat személyisége varázsával segítette. Emlékezetes élményem volt amikor a 2010-ben a Párizsi Magyar Intézet és a MÉSZ által szervezett Quinzaine de L’Architecture fesztiválon ő és barátja, Paul Quintrand professzor, a Francia Építészakadémia tagja nyitották meg az általam összeállított Újornamentika és építészet kiállítást. Másnap Radványival, Louise Cox UIA-elnökasszonnyal ők köszöntötték az ugyanilyen tematikájú konferenciát is. Quintrand ezt mondta: „Európa és a nagyvilág nagyon sokat köszönhet a magyar alkotóknak, művészeknek, kutatóknak, a zene, a képzőművészetek, a tudomány terén. Azt azonban, amit az építészet területén értek el, s az elmúlt évszázad egyik legerősebb iskolájaként képviselnek, kevesen ismerik. Lechner Ödön magyar építészetet teremtő munkássága, Kós Károly építészete és építészi, társadalmi szerepvállalása az a példa, amely erős, mély gyökerekből táplálkozó nemzeti hagyományra épül…” Jó, hogy Radványinak és a mai magyar építészetnek ilyen barátai voltak, és jó volt velük ezt a mai építészek munkáinak fotói előtt hallani, utána pedig – épp március 15. estéjén – az intézet mesés tetőteraszán áldomást inni erre.
2014-ben felkértem Radványi Györgyöt, hogy a Műcsarnokban megrendezett I. Építészeti Nemzeti Szalon katalógusába tanulmányt írjon. A Gondolatok az ornamentikáról című esszét éppen a fenti közös élményre való emlékezéssel vezette be. Az igen komoly tanulmányhoz, a magyar építészet száz évét átfogó eszmefuttatásához írt lábjegyzetében megemlíti, hogy ahhoz a konferencián készített feljegyzéseit is használta. E munkája is őrzi a gondolkodó emlékét, és elkötelezett szemléletén túl alapos, körültekintő munkamódszeréről is tanúskodik.
Radványi másik tiszteletet parancsoló alkotói teljesítménye a Füzéri vár rekonstrukciójához tervezett munkája: a Skardelli György, Kelemen Bálint tervezte Alsóvár és a Rudolf Mihály, Mohai Katalin és Lipták Zoltán által megformált Felsővár közötti – Radványi megvalósította – várba vezető lépcső (lásd MÉ 2016/6). A 2008-tól Magyarország Természeti Csodájaként számontartott hegyen a sziklagyepet valódi alázattal ápolja az általa elképzelt tájkert. Mohács után a várban őrizték a magyar koronát; aki felkapaszkodik a sziklalépcsőn, azt bizton megérinti a história szele. Mégis, sok értetlen kritikát kapott a felemelő vállalkozás. E szomorú alkalommal újra ki kell mondani, ezért a történelmet, tájarchitektúrát tisztelő művéért Radványi György méltán nyerte el legutóbb, 2017-ben a MMA Építőművészeti-díját.
Gyuri, nyugodj békében!