Szöveg: Sáros László

Ha most kikémlelsz a sarkon, nagyon meg fogsz lepődni. Emlékszel még gyerekkorunk jászberényi négysarkazásaira? A Sármány utca, a Gergely utca, a Fehértói út meg a Méhész utca körül? Akkor még nem hitted, hisz nem is tudhattad, hogy majd ennyien „üldöznek”. Akit utolértek és „kikiáltották” a nevét, az kiállt. Érdekes, sohasem mondtuk, hogy meghalt. Csak kiállt. A győztes az lett, aki utolsóként bent maradt. Így a játékosok között nem mondták ki a nevét. A csapatjátékban is volt egyéni győztes. Jó játék volt. Gyorsaság, figyelem és kitartás kellett hozzá. Éppen, mint az élethez.
Te sokszor nyertél. Csak éppen ezért a nevedet nem hordozta az este hatra amúgy is mindig elülő jászsági, esti szél. Most meg hirtelen kiálltál? Miért? Elég lett? Mehetünk haza, mint Berényben?
Akkor most ne képedj el, hogy ennyien vannak itt. Az egyetlen legyen, ami a javukra írható, hogy az ő nevük még nem hangzott el. De most, hogy meghallották a Tiédet, idejöttek. Mert nem hitték el. Persze nem is lehet, hogy nem a Sisa nyert. Hogyhogy nem nyert? Hogyhogy nem ő nyert? Az kizárt. De ha meg így van, akkor most mi lesz? Mi lesz mindazzal, ami hirtelenjében elmúlni látszik? A tömérdek felméréssel, ami most veszélybe került? Most aztán igazán, most, amikor már az is, amit felmértél, elmúlni látszik. Avagy nem látszik. Mert már nincs is meg. Vagy már régen nincs meg.
Nem igaz: megvan! Megvannak. Ott, a gyönyörű rajzaidon. A rengeteg könyvedben. Csak valaki vegye elő. De tegye ezt most! Nem húsz meg negyven év múlva! Persze ez már nem a Te dolgod. Még akkor sem, ha azt ugyanakkora szerelemmel tennéd, már holnaptól, mint tetted eddig.
Egyszer ezt írtam Neked, egy könyved kapcsán: „E könyv szerzője sok mindent megtett azért, hogy hihető legyen a képlet. Nevezetesen az, hogy a ház ott éri azt, amit ér, ahol áll. Majdnem mindent. Ha és amikor hagyták. (Meghagyták, otthagyták.) Vagy ha még van, avagy lesz jövője. Csak úgy otthagyják. Ott a helyszíneken.” Azokon a helyeken, ahol Te mindet megkerested. Na jó, majdnem mindet.
Béla! Te azt állítottad, hogy nem tettél semmit ezekért, vagy alig valamit. Persze nem kell mindent elhinni. Még akkor se, ha Te mondod. Vagy írod. És még valami, ami a lényeg: Sisa Béla nem (csak) a könyvek szerzője, de a megőrzött – mérhetetlen számú, helyükön megőrzött – házak felújító építésze is. Mondjam, hogy volt? Nem. Mert itt van velünk. Most meg végképp. A körüle lassan elfogyó kollégáival. Felmérések, kutatások, terepmunkák, töprengések, vázlatolások. És rengeteg életismeret. Tájismeret, helyismeret, emberismeret. Na meg hit. Erős, megkérdőjelezhetetlen hit. Hinni például, hogy azért, mert az a ház „csak” vályogból van, vagy vert falból, még egyenértékű lehet egy téglaházzal. Vagy sokkal értékesebb. Erre ő hívta fel a figyelmet. És nem csak felhívta, de tett is a megőrzésükért. Amúgy meg éppen Béla kapcsán jutottam oda, hogy nem csak azt kéne kiírni egy házra, hogy népi műemlék lett. Hanem azt is, hogy ki által. Ki harcolt azért, hogy azzá legyen? Ki által lehetett a múló idő még gazdagabb? Ugye nem tévedek, ha azt hiszem, hogy még ez is adósságunk?
És ne felejtsük. Az örökség egyben adósság is, amit le kell róni, amíg lehet. Amit Béla tudott, azt tanítani kell. Megőrizni, rendszerezni, bemutatni. És nem felejteni. Az egész – sajnos, most már mondhatjuk – életmű erről szól. Megkeresni, megtalálni az értéket, elhitetni az igazságot, a magától valót. Átmenteni ide hozzánk, hogy vigyázni rájuk, amíg tehetjük, amíg még van erre lehetőségünk.

Az elmented óta, az utóbbi hetekben megint sokat foglalkoztatott a játék, gyerekkorunk szerelmetes játéka: a négysarkazás. Mert annak része volt a futásunk szegélye is. A már említett utcák házsorai, akkor még romlatlan voltukban. Legfeljebb szegények voltak. Sose nem hivalkodóak. A fene értette, hogy a maguk okán sosem akartak kitűnni ezek a térfalak. De a tudálékosság azért ide is besunnyogott. Mert hiszen térfalakat mondok én is, miközben azok jó esetben utcaképek voltak. Mint a Kígyó utcai ház szülővárosunkban, Jászberényben. Vagy ugyanott a négy „Kőkép”, a város akkori határát is jelző négy gyönyörűség. A „jelek”, amelyek nélküled talán már nem is lennének. Amiről itt áttételesen beszéltem. Mert a négysarkazásnak talán legfontosabb eleme a sarok. De mi azt is tudjuk, hogy mi a sarokkő. A jelhagyás egyik legfontosabb eleme. Mert jelet hagyni az élet egyik, ha nem a legszigorúbb parancsa.
Sisa Béla nekem sarokkő. Volt és marad is. Nagyméretű kő, ami az épület „első” köve.
Biztosak vagyunk abban, hogy eléggé vigyáztunk rá? Vigyázunk eléggé a sarokköveinkre? Az egyre fogyó sarokköveinkre? Mert ő egész életében ezt tette. Itt hagyta nekünk, hogy most már vegyük át. Mert hála Istennek még vannak ilyenek. Kell, hogy legyenek ilyenek!
Nyugodj békében! Velünk vagy és maradsz.