Cézanne: Kártyázók, 1890–92. The Metropolitan Museum of Art, New York

Szépművészeti Múzeum, 2012. október 25-2013. február 17.

Szöveg: Szegő György

Mindössze hét-nyolc olyan nagy formátumú festő van, aki úgy tudta életművében összegezni a klasszikus-architektonikus és a barokk-expresszív festészetet, hogy ez életművében nem okozott konfliktust – állítja Geskó Judit, a mintegy 100 Cézanne-művet felvonultató kiállítás kurátora. A tárlat mintegy 40 nagy előd (köztük Luca Signorelli, Raffaello, Poussin, Goya, Delacroix) műveit párosítja Cézanne képeivel, hogy eredeti koncepcióját élményszerűen láttassa.

Az egyszerre monografikus és összehasonlító szekvenciákra szerkesztett tárlat a geometrikusan építkező, az egész 20. század művészetére kiható látásmódnak nem az utóéletét, hanem a forrásait prezentálja. Olyan főművekkel, amelyeket a Szépművészeti Múzeum pl. a Getty Múzeumból, a Musée d’Orsayből, a Louvréból, a camberrai és londoni National Galeryból, az Uffizziből vagy az Albertinából kölcsönzött. Ehhez a sokrétű, fragmentekből építkező koncepcióhoz az 1906-ban épített budapesti múzeum ünnepélyes térsora nem kínálja magát. A kurátor és Vasáros Zsolt kiállításépítész csapata kitaláltak egy olyan sugaras alaprajzú falrendszert, amely anélkül szolgálja az anyag igényeit, hogy összeütközésbe kerülne a múzeumarchitektúrával. Hozzá a vendégfalak színét az Aix-en-Provance-i Musée Granetben bevált tónussal Cézanne „életművéhez kalibrálták”. A kultúrtörténeti-műtörténeti szövet ezzel az installációval észrevétlenül segíti a befogadói élményt. Ez a térkezelés a nálunk szokatlan kutató-koncepció szerves része.
A tárlaton az induló évektől nyomon követhető, hogyan mélyedt el a festő a klasszikus festészet számára fontos teljesítményeiben. Hogyan szublimálta ezek tanulságait olyan festészetté, amelyet az értő kortársak „a tér és az alakok, a tér és a főtéma összekötésének” neveztek? Geskó Judit egy dél-amerikai magángyűjteményben rátalált arra Cézanne-t 1885 körül ihlető műre, amelyet Adriaen Ostade 1647-ben készített. Máskor Cézanne a motívum átvételével analizált egy-egy festőt. Ilyenek a most látható Nagy fürdőzők (1894-1905) c. főmű szellemi előzményeként számontartott Raffaello, Poussin, Tizian vagy Manet képek. De ilyen téma a d’Orsayból kölcsönzött Parasztcsalád (1893-96), amelyhez a New York-i Met-ből kapott Kártyázók (1890-92) és az Ostade kép által alkotott kultúrtörténeti csoport példázza a kurátori koncepciót.

Le Nain fivérek: Kártyázók, 1635 k. Musée Granet, Aix-en-Provence

A kutatómunka bázisa volt – mind a tájképfestő, mind a csendéleteiben forradalmi – Cézanne „saját múzeuma” is. Ebben a korszak művészeti folyóiratait gyűjtő festő „mintákra” talált. A nyomatokból szinte filozofikus következtetések vonhatók le ma is. A „lebutított” reprodukciók – ezek „minimalista” képi tömörítése kulcsot kínál a Cézanne-i tér-értelmezés megértéséhez. Különösen érdekes egységet alkotnak a festő szobrászattal kapcsolatos preferenciái, ezek rajzi stúdiumai. Így lesz még inkább érzékletessé a kép- és világkép-építő festő múltból jövőt kreáló experimentális teljesítménye.
A tárlat nagy lépés a Szépművészeti életében – hiszen ezzel a kísérleti koncepcióval olyan nívós kiállítási árammal kapcsolódik kutatótevékenysége és gyűjteményi kapacitása, mint az 1995-ös Grand Palais-, vagy a 2009-es philadelphiai Cézanne and Beyond-tárlatok. A közönség pedig azzal a kutatószellemmel találkozhat, amellyel a világ progresszív múzeumai Bécstől- New Yorkig jó évtizede sikerrel „beavatják” a publikumot. Ezt akkor segítené igazán az impozáns katalógus, ha benne lennének a szokásos hasznos függelékek is.
Az élmény megszerzése ezúttal nem kis „munka”. Viszont a gyönyörűségen túl a tárlat gondolkodási modellt kínál a kortársi tradíció és a megújuló hagyomány mindennapi megéléséhez. Tudományban, művészetben vagy akár építészetben – világlátásban.