Ismét elment a hazai építészeti újságírás kevés értő művelőinek egyike: decemberben 56 éves korában elhunyt Csontos János író, József Attila-díjas költő, újságíró, szerkesztő, filmrendező.
1962-ben született Ózdon, a debreceni egyetemen tanult matematikát és fizikát, majd itt szerzett magyar-francia szakos tanári diplomát. A Bálint György Újságíró Főiskolán lett újságíró, 1987-től a Hajdú-Bihari Napló színi- és filmkritikusa, kulturális szakírója volt. 1990-ben megalapította a Debreceni Krónika című napilapot, 1991-ben pedig a Szabadhajdú című hajdúböszörményi hetilapot. 1992-től az Esti Hírlap kulturális rovatvezetője, 1994-től 2015-ig kis megszakításokkal a Magyar Nemzet publicistája, 2003 és 2009 között főmunkatársa volt. Kulturális műsorokat szerkesztett a Duna TV-nek, 2009-ben megalapította a Nagyítás című irodalmi hetilapot, amelynek 2010-ig a főszerkesztője volt. Szakmai közéleti szereplőként is igen sokoldalú volt: az Írószövetség választmányi tagja, az NKA Szépirodalmi Kollégiumának kurátora, valamint szeret vállalt a Magyar Filmakadémia, a Tokaji Írótábor és a Publishing Hungary kuratóriumaiban.
Filmes pályáját 2000-ben kezdte, elsősorban kortárs építészeti és irodalmi témájú filmeket készített (Kő kövön, 2007–2010; Építészet XXI, 2011). Testvérével, Csontos Györgyi építésszel közösen készítették a Tizenkét kőműves című filmsorozatot a kortárs magyar építészet nagy alkotóiról, amelyért elnyerték a Kós Károly-díjat és az Ezüst Ácsceruza díjat. Az utóbbi elismerés átadásakor elhangzott méltatással emlékezünk Csontos Jánosra: „…ha bárki azt hallja, hogy Csontos testvérek, építészeti sorozatok jutnak eszébe,s ha van építészeti sorozat az Unokáink sem fogják látni és az Unokáink is látni fogják mellett, amire mindenki emlékszik, akkor az a Tizenkét kőmíves, a Csontos testvérek dokumentumfilm-sorozata. S méltán emlékszünk rá. Olyan vállalkozás volt ez, amely nem csupán bemutatta a szakma nagy teremtőit, de kísérletet tett annak a szellemi evolúciónak a felfejtésére is, ami az egymásra következő tervező generációk tevékenységében óhatatlanul jelen van. S tették mindezt úgy, hogy nézők ezreit tudták leültetni a képernyők elé, szakmabelieket és civileket egyaránt. Beszélnek róla (kevés kritikai hang hallatszott), újra és újra előveszik, már saját történetét írja. A nyilvános vetítésekre szervezett beszélgetések rögzítésével könyv, DVD született, jó értelemben mondhatjuk, hogy ‘közbeszéd’ tárgya lett. Tucatnyi színvonalas, nem szakmai közönség számára is emészthető építészeti témájú filmet tudhatnak magukénak, s általuk tudhatunk magunknak mi is.”

Götz Eszter