Schickedanz Albert (1846–1915), a Műcsarnok építője
Műcsarnok, 2015. szeptember 5 – október 18.

Archív fotó a Műcsarnok főhomlokzatásról, 1987 © Fortepan

Az idén július 20-án emlékeztünk a Hősök tere építésze halálának 100. évfordulójára, s jövőre, 2016-ban ünnepeljük a Műcsarnok megépítésének 120. évfordulóját. E két jeles dátum között valósult meg Schickedanz Albert kiállítása.
Az építész síremlékének koszorúzásán tartott beszédében a mai pályatárs, Zoboki Gábor visszább ment a Műcsarnokot ihlető római bazilikára való utalásnál. Egyenesen a ház etruszk stílusjegyeit ünnepelte – a színes kerámia ornamentika forrását kutatva. Nem az építészet történetírását célozta meg ezzel, hanem a városmitológiát. A Műcsarnokban Muladi Brigitta és Madarász Ágnes kurátori munkája által az építész eredeti terveiből és akvarelljeiből válogatott kiállítás most ugyancsak az építész e főművére fókuszál. (a szerk.)

Keserü Katalin – akit az emlékkötetből idézünk – viszont magáról az épületről és annak mai hivatásáról ír:

„… Közelítőleg eredeti szépségében koronázza a szoborcsarnok (az apszis) és kereszthajója a kilenc kiállítótermet. A munkahelyek az apszis körül és a homlokzati épületrészben vannak, az előcsarnok egyik oldalán. A másik oldal nagytermében múzeumi bolt létesült. Közöttük műemléki helyreállítás eredményeként az eredeti tervekhez igazodva pompázik színes, freskókkal is díszített falaival, gazdag mintázatú kőpadlóval, rekonstruált kis pavilonjaival az előcsarnok, aminek pendant-ja az apszis mögött, középen a talán a kortárs művészettel kapcsolatos leggazdagabb magyarországi könyvtár. (…)
Folytatva a külföldi társintézményektől, kiállításokat utaztató szervezetektől, műgyűjteményektől kölcsönzött kiállítások sorát, amiben kiemelkedő jelentőségű egy-egy „világsztár” magyarországi megjelenése (…) a fotóművészet, építészet terén is, a budapesti Műcsarnok, utóbbi évtizedében európai társaiéhoz hasonló programot próbált kialakítani magának, s ezzel az itthon addig csak tűrt vagy tiltott kortárs magyar művészetnek értékét és egyetemes kontextusát is megteremtette. (…)
A Műcsarnok (…) a művészet alkotó műhelye és reprezentatív bemutató helye kíván lenni egyszerre, alternatívákat jelentő kulturális kezdeményezéseknek és az autonómmá vált művészeti értékek kiválasztódásának otthona egyaránt. Tevékenysége ezért kiterjedt a társművészetekre is (a Műcsarnok újranyitása előtti „házfoglaló” programja nemzetközi kísérleti színházi), a kulturális folyóiratokkal való együttműködésre, hogy maga is élő folyóirattá válhasson. A magyar művészet nemzetközi kontextusának megteremtése után a művészet kulturális kontextusának folyamatos biztosításával (a kiállítási stílust is tekintve a műalkotások kontextualizálásával) a kultúraképződés és -fenntartás otthona…”

(Keserü Katalin: Utószó, In: Műcsarnok, 1996; …és formát ölt a gondolat… Schickedanz Albert 1846–1915, Műcsarnok, 2015)