Magyar Péter előadása
Magyar Építőművészek Szövetsége, 2016. november 7.

Az ablak fontos. A van-nal, nincs-csel
kapcsol össze, a bent-tel, kint-tel.
Pár millió fényévet enged
besugározni a padlóra,
mintha a sugár végcélja volna,
hogy hozzad jusson –
Gondold meg, kéz,
ki az ablakot csukod,
tárod,
milyen kozmikus mozdulat,
mellyel a mindenséget kirekeszted,
bebocsátod.
(Károlyi Amy: Ablak)

Topologikus “általános térlenyomat”

Előadásommal megkísérlem illusztrálni egy korai megfigyelésemet és egy szintén évek óta tervezett szándékomat. Az első intenció azon a kézenfekvő, de mégis ritkán elismert tényen alapul, hogy a tér folyamatosságának feltétele a felület folyamatossága. A második három kifejezéshez kapcsolódik: emóció, kogníció, volíció – érzés, tudás és akarat. Az akaratommal vezérelt (szabadkézi) rajz által érzéseim, érzékeim modulálják a tudásomat. Máshol ezt a folyamatot célzott vagy alkalmazott intuíciónak neveztem.

Mivel az építészet a nem-verbális kifejezések egyike, ezért mondanivalóm igazságát kétszáz, egyenként hat másodpercig látható rajzzal szeretném bizonyítani, melyeket csak nagyon kevés magyarázattal egészítenék ki. Nagy számú tervem sok ezer rajza megtanított arra, hogy a ma nélkülözhetetlen digitális tervfeldolgozást egy, a szabadkézi rajzok által kifejlesztett forrásrendszernek kell megelőznie, azaz informálnia; innen ered előadásom címe. Ezért jó néhány – bár rövidített – példával bemutatom az előtanulmányok és a gépi feldolgozás organikus egymásra hatását, és e kölcsönhatás eredményeit. Példáimat a még számítógép előtti korban, ötven évvel ezelőtt készített diplomamunkámmal indítom, melyet az Építészettörténeti Tanszéken, Pogány Frigyes és Vargha László professzor urak tudására támaszkodva, Virág Csaba opponenciájával védtem meg 1967-ben. A finnországi Espoo-ba készült új városközpont és egy kora középkori templom lehetséges együttélését vizsgálta. A rövid példák sorát szándékosan egy másik skandináv terv két, forrásrendszer szintjéig eljutó változatával zárom: egy koppenhágai ökumenikus templom és kultúrház tervével, melyet alig pár hete rajzoltam. Bemutatom a digitálisan „kifejlesztett” változatot is, melyet két, itt nem megnevezett kollégám billentyűzött ki, kérem, Önök vonják le a következtetést.
Az előadást záró három kép egy ugyancsak a közelmúltban írt és illusztrált könyvem – talán érdemtelenül rövid – bemutatása. Palladiói tér-neuronok a címe, a lényege a címlapon is látható. Megdöbbentő a hasonlóság az agyrendszerünket ábrázoló tudományos modell és az általam kifejlesztett topologikus „általános térlenyomat” között. Tizenöt diákkal tavaly ősszel tett három hónapos olaszországi és európai tanulmányutunk során megrajzoltuk Andrea Palladio tizenöt villájának térlenyomatát, majd ezeket sok más, kevésbé nevezetes épület hasonló ábrázolása követi a könyvben. A szándékosan nagy számú – mint statisztikailag elégséges – példa annak igazolását szolgálja, hogy nem lenne nehéz áthangolni a felfogásunkat a következő – talán szerénytelen, de igaz – kijelentés szerint: az építészet a tér gyökérzete.
Mielőtt az utoljára hagyott, előadásom derékhadát képező munkát sorra venném, felolvasom nem túl régen írott, de – úgy tűnik – kezdettől fogva alkalmazott ars poeticámat:
„Az ismert, az ismeretlen és a megismerhetetlen határmezsgyéin dolgozom, inkább a két utóbbit részesítvén előnyben. A tudat-előttit szándékozom kifejteni a tudat-alattiból. Eszközeim a toll és mostanában a stílus. A hely(fel)szín a materiális kiindulópont, de onnan a gondolatok, sőt az érzések megritkult szféráiba kell emelkedni. Ez a lebegés az ismeretlen és a megismerhetetlen tartományaiban – sajnos – a tervezés során, és annak eredményeként, egyre jobban az ismert felé tolódik el, a megvalósításkor pedig minden ismeretlent ki kell küszöbölni. – Folyamat-rajzaim a lebegés fázisának megnyújtását kívánják szolgálni, valamint azt a reményt vizsgálják, hogy a megvalósult anyagi realitás közvetíthet-e valamit a tervezés ajándékaként átélt ikaroszi élményekből.
A rajzok felét kitevő tervekről is mondanék néhány szót. Ez a Japan építészet című folyóirat évenkénti pályázatára készült, ahol az egyszemélyes zsüror állapította meg a témát. Ebben az esetben James Stirling töltötte be ezt a szerepet, és a fiktív feladat egy, a néhai Karl Friedrich Schinkel számára tervezendő villa volt. A befejezetlen, de több évig készült munkát harmincvalahány év után azért vettem elő újra, mert a bevezetésben említett megfigyelés, a felületfolytonosság mint a térfolytonosság feltétele, ebben a pályázatomban dominált a legerősebben, illetve itt alkalmaztam mint elsődleges, tervezési formateremtő eszközt.
A „térlenyomat”, a felület, mint a tömeg és az űr közös, képzeletben individualizált, testetlen „megtestesítője”, a hetvenes években tett nigériai tartózkodásunk óta majdnem kizárólagos szerepet játszott minden munkámban. Itt azonban még fontosabb funkciót kapott. Szerettem volna a tényleges, akármilyen formációjú felületen jelenlévő folyamatosságot nem sarkos, hanem görbített felület-átmenetekkel vizuálisan is hangsúlyozni, ezzel közelíteni az adott forma topológiailag transzformált változatához. (Topológiában a metrikus értékek, mint szélesség, magasság, arány, irány megszűnnek, csak a felületfolytonossági kapcsolatok őrizendők meg.) Bebizonyítatlanul, és talán bizonyíthatatlanul, sok éve él bennem az a vágy, hogy továbbfejleszthessem Jean Piaget tételét – mely szerint percepcionális rendszerünk a topológia szabályait követi. Kíváncsian kutatok, tudván, hogy a miszticizmus határait súrolom, amikor az épületektől, bizonyos topológiai kondíciók esetében, az emberek pszichikus képességeinek megnövelését is elvárom. Ettől a csábító illúziótól legtöbb esetben távol tudtam maradni, talán a „realitás” túlzottan kijózanító jelenléte miatt. Az említett Schinkel-villát, vagy inkább kastélyt, befejezetlen utolsó fázisában még mint babaházat is elképzeltem, talán ezzel bocsánatot nyerhetek nagyképű intencióim miatt.

(Az előadás szövegének szerkesztett változata)