Bécs és az 1873-as Expo, Wien Museum, 2014. május 15. – szeptember 28.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Wien Museum

Josef Langl: Bécs az 1873-as világkiállítás idején, olajfestmény © Wien Museum

Újra egy nagy korszak: az 1873-as bécsi világkiállítás panorámáját kínálja a Bécsi Városi Múzeum. Előzmény volt a 2009-es Harc a városért tárlata, amely az 1920-as, 30-as évek politikai, művészeti és hétköznapi életét, kultúrharcát idézte meg(l. MÉ 2010/3). Az 1870-es években lépte át Bécs lakossága az 1 milliót, 1900-ban 1.5, egy évtized múlva 2 milliós világvárossá lett. A húsz évvel korábbi kisvárosi 550 ezres népesség robbanásszerűen megugrott, ez megannyi csodával és nyomorúsággal járt együtt.
A metropolisszá válás folyamatának egyik kiemelkedő eseménye az 1873-as világkiállítás volt, amely a Ringstrasse építésével egyszerre fejezte ki a bécsiek becsvágyát és ünnepelte a birodalom hatalmát. Ez az év számunkra érdekes összevetésként kínálja Buda, Pest és Óbuda egyesítését. A bécsi tőzsdekrachra adott budapesti gazdasági vérátömlesztés, a Duna-szabályozás a Sugárút és a Nagykörút építése a Monarchia (egyik) mentőöve lett. A Wien Museum a megelőző két évtized bécsi gazdasági boomjában virágzó tudományos, technikai és díszítőművészetére, a luxusiparágakra fókuszál. És bemutatja a pályaudvarok, a városi közlekedés és infrastruktúra lendületét, például a fantasztikus pavilonokhoz tartozó közművesítést. De külön figyelmet fordít a feltalálók találmányaira, az orvostudományok hirtelen fejlődésére és az ettől elválaszthatatlan bevándorlási hullámra. Szimbolikus jelentősége lett a virágzást éppen 1873-ban lezáró bécsi kolerajárványnak, amely a városba várt külföldiek egy részét távol tartotta a világkiállításra utazástól. Az akkor megnyílt Köztemető (Zentralfriedhof) a kolerajárványban elhunyt 2000 áldozatot is fogadni tudta. Látni az akkortájt elszaporodó hajléktalanszállók és ingyen-konyhák szép új világának szociofotóit.
A bécsi világkiállítás először volt globális vonzáskörű, és e téren túltett a korábbi londoni és párizsi teljesítményeken. Területe az előző párizsinak ötszöröse. 53.000 kiállító volt jelen, akik 35 országból érkeztek a 197 pavilonba. Ez utóbbiak közül gigantikus méretű kupolájával kiemelkedett az Iparcsarnok, és mellette a 800 méter hosszú Gépcsarnok. Ezek a kortárs beszámolók szerint lenyűgöző hatással voltak a látogatókra.
Nem kevésbé csodált világot hoztak közel a távoli kultúrák mustrái. Ekkor jelent meg a japán pavilonban az az iparművészet, ami a bécsi szecesszióra később olyan nagy hatással volt. Végül, minden negatív körülmény ellenére hétmillió látogatót vonzott az 1873-as bécsi világkiállítás.
A mostani tárlat azonban túllép az esemény dokumentálásán, és bemutatja az egyidejű urbanisztikai változásokat a városfalak bontását, a helyükre épülő Ringstrasse-palotasor és a nagy parkok kiépítését, a bécsi Duna-szakasz szabályozását. A palotákba vágyó újgazdag pénzbárók és az azokat építő proletárok szociális és tárgyi hátterét. Külön fejezet foglalkozik a „mesés” 1860-as, 70-es évtized konjunktúrájával, majd a spekulációs gazdasággal, amely tőzsdekrachba torkollott. A spekuláció nem csak a telekhasznosításban, de az építőanyagok világában is megmutatkozott. Az arisztokrácia, kőbányái birtokában a középkori-, a feltörő tőkések téglagyáraikkal az új technológiákban voltak érdekeltek. Láttatják, ahogyan a gazdasági érdekellentétek politikába váltottak: a prefasiszta Német-nacionalista Párt fellépését (Schönerer báró), és a százezernyi bevándorló tömegpártját, a keresztényszocialistákat vezető polgármester (Karl Lueger) sikerét.
A leglátványosabb metszetet a művészet, a szórakozás-ipar, az új lakás- és mérnöki kultúra, a divatipar eredményeinek felvillantása adja. Benne pl. az első – milliós – bútoripari tömeg-termékeket gyártó Thonet cég sikerével. Közben ökológiai nóvum volt, hogy elrendelték a Wienerwald erdőinek védelmét. A tudományos felfedezések kuriózuma volt az Északi-sark expedíció nyomon követése a két évre jégbe zárt hajó nyomában, ezt a luxusszállodák fagylaltjaiban is „megszoborták” – de arab stílben. A legjelentősebb festők az új Déli-vasúttal és a menetrendszerű Trieszt-Alexandria gőzhajójárattal Egyiptomba utaztak, ahol Verdi operájával épp ekkor avatták fel a kairói operaházat – egy évre rá a bécsi opera is műsorra tűzte. A bécsi világkiállításnak volt egyiptomi, de perzsa pavilonja is.
Végül nem maradhat ki a Strauss által Párizsból importált, akkor progresszív, polgári bécsi operett egykorú áttörése sem. Sok festmény (köztük Hans Makart, vagy a szolnoki művésztelep neves nőpiktora, Tina Blau képei), épület, bútor és ruha-divatterve/fotója (köztük Klösz György munkái), képzőművészeti alkotás segíti a kétemeletnyi időutazást.