Kunstforum, Bécs, 2010. 09. 01. – 12. 05.

A méltán világhírű – magyarországi felmenőkkel is rendelkező – mexikói festőnő, az idollá avanzsált Frida Kahlo (1907-1954) centenáriumi kiállítása a bécsi Bank Austria Kunstforumban látható tárlata Magyarországhoz is közelebb hozta az alkotót. Kiállításai New Yorktól Párizsig, Londontól Berlinig mindenütt sikert arattak. Életében a kor kiválóságai hódoltak tehetségének és varázsos egyéniségének. Törékeny alakját pár éve Salma Hayek keltette életre a Frida című filmben – a hollywoodi igényeknek is eleget téve. A retrospektív kiállítás érdeme, hogy nem a legendákra, hanem a művekre összpontosít. Nagy erénye, hogy a szám szerint csekély, ám a 20. századi művészet szempontjából mégis fontos életművet a maga teljességében igyekszik bemutatni. Az ötven, jobbára kisméretű táblakép és közel száz darab rajz, illetve grafika érzékletesen mutatja be az autodidakta festőnő pályafutását. A szervezők a két legjelentősebb mexikói magángyűjteményt (!) hozták el Berlinbe, majd Bécsbe. A Dolores Olmedo Patiño Múzeum anyagát, illetve Jacques és Natasha Gelman gyűjteményének reprezentatív darabjait (ld.: a legszebb, legizgalmasabb önarcképek!) számos európai és amerikai tulajdonban lévő festménnyel, grafikával és pár személyes tárggyal, valamint egy remek fotószekcióval kiegészítve, érzékletes és hiteles – ha nem is teljes – képet adnak e kivételes oeuvreről. A korai (avantgárd) kísérletektől  a 30-as 40-es évek szürrealisztikus hangvételű, érett alkotásain át az utolsó „foltfestményekig”. A gyermeteg rajzok, az egyszerre valós és álomszerű önarcképek, különös portrék, időnként véres zsánerképek, szexuális utalásokkal terhes csendéletek mellett fontos helyet kaptak a családi archívumból és a neves fotóművészektől származó fekete-fehér és színes fotográfiák is. Hisz a mexikói-kreol-indián-német-magyar(?)-zsidó(?) származású festőnő édesapja, Guillermo Kahlo (1871- 1941), a német bevándorló a kor neves fotográfusa volt, aki számos felvételen örökítette meg Mexikó épített örökségét, illetve a múlt század eleji, születő metropolisz büszkeségeit. Számunkra a kiállítás egyik fájó hiánya a poszthumusz Apám portréja (1951), mely felirata szerint a magyar származást dokumentálja(!) Indokolt lenne, hogy végre Budapesten is láthassuk Frida vagy Guillermo Kahlo műveit egy kiállításon.

Frida Kahlo tíz éven át (1944-54) írt-rajzolt Naplója (melynek hazai kiadására még senki sem vállalkozott!) a kiállításon virtuális formában lapozgatható. E fontos dokumentum szerint Frida száz éve született (ti.: haladó, baloldali értelmiségiként mindig is a forradalom gyermekének vallotta magát). Ha a harcok nem is, de egyéni küzdelmei, győzelmei, sikerei az ex votók világát idéző képein is megjelennek. Az eredetileg orvosnak készülő Frida Kahlo hat évesen a gyermekbénulást, tizennyolc évesen egy szörnyű buszbalesetet, majd számos (gerinc)műtétet, több abortuszt és végül egy amputációt is túlélt. Elvesztésébe élete másik „nagy balesete” – imádott férje, mestere, harcostársa és babusgatott „gyermeke” –, Diego Rivera (1886-1957), a zseniális mexikói muralista is belerokkant. Hisz a zömében kisméretű képekről is leolvasható Frida erős karaktere és életszeretete.

Szenvedéssel és szenvedéllyel teli életét művészi rangra emelte: képein nemcsak önmagát, családját, barátait s mindkét nembéli szeretőit, de Mexikó bukolikus világát, flóráját-faunáját, mitikus múltját és színpompás népművészetét is megörökítette. S bár a sok szenvedés miatt nem akart visszatérni a földre, utolsó csendéletei egyikén is még „Viva la vida” felirattal az életet éltette.

Sárosdy Judit