Gránátalma a szárnyasoltáron
Szentkirályi Miklós: Gránátalma a szárnyasoltáron. Egy restaurátorművész műhelytitkai
Kairosz Kiadó, 2012, 244 o.
Szöveg: Szegő György
Az impozáns album szikár alcíme nem adja vissza azt a gazdag tematikát, amit a szerző átfog. Kiválasztott ugyanis néhány páratlan művészeti kincset azok közül, amit az elmúlt 35 évből, eddigi működése csúcsainak tekint: „1968-ban teljesen új élet kezdődött számomra. Hat év egyetem Kolozsváron, három és fél év Budapesten és egy gyönyörű művészeti pálya. Munkáim során csodálatos időutazásokat tettem: Lőcsei Pál mester műhelyében gótikus szárnyasoltárokat faragtam, ismeretséget kötöttem MS mesterrel Selmecbányán, a Nagyságos Fejedelem udvarában Mányoki Ádámnál segédkeztem, festéket kevertem Maulbertsch műhelyében Szombathelyen, Munkácsy párizsi műtermében bitument mértem. Később átruccantam Tahitiba, Gauguinhez, fekete sertéseket őrizni, aztán Párizs utcáit róttam az öreg Pisarróval és közeli ismeretséget kötöttem Tizianóval Velencében.”
Érdekes előzménye van mindennek. Az apa a 30-as években Pátzay tanítvány volt Budapesten, anyai felmenői 700 éve Erdély politikai, gazdasági és kulturális életének fontos szereplői voltak. Hogy azután 1949-ben Kocsordról, egy sok évszázada családi fészekként szolgáló kúriából marosvásárhelyi kényszerlakhelyre költöztessék az akkor 6 éves Miklóst és szüleit. Roncsképekként ismerkedett a művészettel – a többi kitelepített valahogyan az új lakhelyre átmentett művei motiválták, hogy az orvosi pálya helyett a restaurátori hivatást válassza. Előbb Kolozsvárott tanult a művészeti felsőoktatásban, majd a pesti Képzőművészeti Főiskola Restaurátor Tanszékén Varga Dezső tanítványa lett. 15 évet töltött az Magyar Nemzeti Galériában, majd – Mojzer Miklóshoz csatlakozva – 15-öt a Szépművészeti Múzeumban, ahol főrestaurátor volt. Közben a restaurátorok kamarájának (egyesületének) alapító elnöke lett.
A szép kötetben a művekkel kétféleképen kerülünk kapcsolatba: belekóstolunk a korba, ahová Szentkirályi időáttűnései engednek bepillantást, és megismerkedünk azokkal a dilemmákkal, nyomozásokra emlékeztető izgalmas talányokkal, amelyek megelőzik magát a mentést. Észrevétlenül mi is bepillantunk a „kutatóablakon”, benézünk a mikroszkópon át a rétegek közé. Ezután következhet csak a rengeteg a mérnöki teendő. De az egész türelemmunka együtt lélek és „kémia” – művészi tevékenység. Kicsit olyasféle elegye az intuíciónak és a természettudományos ismereteknek, mint az építészet.
A művelődéstörténeti időutazás az időfogalom másfajta próbájával is szolgál. A türelem, a felelősségérzet elengedhetetlen parancsolatával szemben ott feszül egy hihetetlen – a nagyközönség által sokszor ismeretlen kincsekkel felékszerezett – világhírű, nemzetközi rangú múzeum. Emlékszem, pár évtizede egy restaurátor kiszámolta, hogy az akkori kapacitással 500 év alatt tudják rendbe hozni a raktárban álló műveket. Két lehetőség van: vagy beleroppan ebbe a teherbe a restaurátor, vagy teszi a dolgát. Nap, mint nap. Szentkirályi Miklós most – talán ezt is túlórában – igen olvasmányos munkanaplót adott közre, saját és a publikum örömére. A kiadónak hála, igen reprezentatív formában.