In memoriam Heckenast Péter Ybl díjas építész – városrendező
(1926 – 2011)

Élt nyolcvanöt évet. Szép kor, mondják ilyenkor gyakran az életben maradottak és szinte azonnal az elkerülhetetlen halálra gondolnak ők is, ahonnan visszatekintve nincs jövő, nincs jelen, már minden csak múlt. Pedig az építészek, főként a városrendezők életük során mindennapjaik nagy részét a jövőben töltik, miután alapvető feladatuk megtervezni, megalkotni egy jövőbeli élet térbeli kereteit.
Heckenast Péter építész – városrendező egész életében ilyen alkotó egyéniség volt.
A híres történelmi nevet viselő család gyermekeként, Szombathelyen született 1926. május 31.-én, mind apai, mind anyai részről építész dinasztia leszármazottjaként. Az elődök ácsként, illetve építőmesterként, apai vonalon egyházi művészetben, aranyozó és oltárépítőként dolgoztak. Ezen körülmények következményeként érdeklődése korán az építészet felé fordult.
Iskoláit szülővárosában végezte. Középfokon a Faludi Ferenc gimnáziumban, ahol megalapozta legendás humán műveltségét és reális logikus gondolkozását. Itt együtt járt unokaöccsével, Jánossal, aki később szintén Ybl díjas építész lett.
Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnöki diplomát szerzett, és mint kiemelkedő tehetséget, bent tartották a Várostervezési Tanszéken. Itt tanszéki demonstrátorként, tanársegédként, kutatóként dolgozott tíz évig. Ez idő alatt félállásban a VÁTERV–ben is tervezett, ahol megismerkedett az akkori nagy tervezőirodák munkahelyi atmoszférájával, és tervezési módszereivel.
Az „ötvenhat”utáni időkben, 58-ban elbocsátották a műegyetem tanszemélyzetéből azokat, akikről úgy vélték, hogy jobb ha nem rontják tovább a magyar ifjúságot és így megváltak az építészkar tizenhat oktatójától. Baráti ismeretségek folytán Péter Miskolcra kapott ajánlatot és itt le is telepedett.
Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium elképzelése szerint az öt nagyvárosban létrehozták a helyi tervező vállalatokat, amelyeknél önálló városrendezési csoportot is létrehoztak. Így került a harminckét éves építészmérnök a Miskolci Tervező Vállalathoz.
A forradalom erőteljesen megrostálta a korábbi építész élvonalat, így az akkori fiatalok sok munkához és még több lehetőséghez jutottak. A várostervezés virágkorát élte ekkor, az ország az „első generációs” lakótelep építés időszakát, a tervek alig kerültek le a rajzasztalról szinte azonnal megvalósultak.
Budapesten a Műcsarnokban tartott kiállításon láthattuk Péter első miskolci terveit. Rövidesen megtalálta az igazi feladat, a miskolci Kilián–Dél lakótelep városrendezési tervezése. A terv koncepcióját tekintve igen színvonalas volt, melyet a több ütemben és jelentős technológiai váltások közepette történő megvalósítás teljes mértékben igazolt.
Miskolc általános rendezési terve készítése során vetődött fel a gondolat, hogy új Diósgyőr és régi Diósgyőr közötti területen városias jellegű beépítésre volna szükség. A terv alapvető gondolata az volt, hogy az egészséges levegőt a Bükk lábaitól behozza a kialakítandó lakóterületre. Ezért a beépítést zöldbe ágyazottan alakította ki valamint azt a bizonyos torz kereszt alaprajzú úthálózatra fűzött, belsőudvaros épületegyüttesek sorozatát, ahol a különböző karakterű belső terek egymásba kapcsolódása ritmust ad az utcán, és a tömbbelsőkben is. Mindezekhez egy egységes üzletközpont kialakítása az első ilyen megoldás volt a vidéki városokban, amiben üzletektől, orvosi rendelőtől, szolgáltatásoktól fogva minden szükséges ellátás biztosítva volt. A lakótelep megvalósulásakor az ország egyik legjobbjának számított és Péter méltán kapta meg harminchét évesen, elsőként a miskolci építészek közül a városrendezési tervezéséért az Ybl Miklós díjat 1963–ban.
Az ÉSZAKTERV-i műtermi munka mellett az építésügyi miniszter Pétert bízta meg 1963-tól a Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Heves megye területi főépítészi teendőivel, illetve akkor még Miskolc, mint önálló törvényhatóságú város főépítészi teendőivel. A feladatok ellátása során mindkét megyében az építészet területén komoly befolyással bírt és koordinálta az Északi Régió településfejlesztését.
Amikor a minisztériumi vállalatok mellett létrehozták a megyei tervezővállalatokat is, Péter a BORSODTERV főmérnöke lett és tizenhárom éven keresztül gyakorlatilag egyedül vállalta a garanciát a színvonalas szakmai munkáért. Ennek eredményeként épült meg megyeszerte jó néhány színvonalas lakó- és középület.
Aktív életének utolsó öt évét ismét az ÉSZAKTERV-nél, mint főépítész és irodavezető, később, mint tervellenőr töltötte. Ez utóbbi beosztás nem járt komoly népszerűség vesztéssel, pedig szigorú és következetes tervbíráló volt. Sohasem terjeszkedett túl hatáskörén, a műszaki megoldásokat és a feldolgozás mélységét, alaposságát véleményezte és nem a koncepciót. Ennek ellenére, egyszer befejezvén egyik tervem ellenőrzését, a koncepcióra utalva, mellyel bizonyára magában nem értett egyet – széttárva karjait – szarkasztikusan megjegyezte „sajnos van tervezői szabadság…”
Nyugdíjas éveiben Végvári Lajos professzor felkérésére a Miskolci Bölcsész Egyesületnél tíz éven keresztül építészettörténeti ismereteket adott elő a művészettörténész hallgatóknak. Igazi szép, „keretes történet”, hogy a fiatalkori tanársegédség tapasztalatai alapján, idős korban megint a fiatalok közé került. Ekkor már az élettapasztalatai alapján olyanokat tudott az építészettörténetről mesélni nekik, amit Ő maga is látott, átélt, Franciaországtól Szentpétervárig, Ephezosztól Stockholmig. Amerikában is járt, kétszer is, ami láthatóan nagy hatást tett rá, mert útjáról a Művészklubban kétrészes diavetítéses előadást tartott igen nagy sikerrel.
A nyolcvanadik évén túl még mindig tartotta a kapcsolatot a kollégákkal – a város volt főépítészének felkérésére – az elmúlt négy évben, mint a Városi Tervtanács tagja, doyenje, minden alkalommal részt vett az építészeti zsűri munkájában és tevékenyen fejtette ki véleményét, amely megszégyenítően fiatalos, naprakész, vagyis inkább időtlen volt.
Sohasem hallottam politizálni, bár akkor még nem tudtam, hogy ez mekkora érdem, ma már tudom.
Komoly, tekintélyt teremtő egyéniség volt, jó társasági ember, de nem bratyizós. Oktatói alkata mindvégig jellemzően megmaradt. Amikor egyszerre többünkhöz szólt a jellegzetes „gyerekek” megszólítást használta, míg ha egy emberrel négyszemközt beszélt ,akkor a „kisöreg” titulus volt a jellemző. Tekintélye volt, de nem félelemkeltő. Jön a „Heki” mondták a folyosón, a kollégák a várakozás izgalmával.
A városépítészeti tevékenysége mellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy kezdetben az egyetemen Weichinger professzornál magasépítést, épülettervezést tanult, de az élet úgy hozta, hogy a településtervezés, az urbanisztika területén horgonyozzon le és így viszonylag kevés épületet tervezhetett. Mégis a „Nagy Rendező”, a sors végül különös elégtételként megadta számára azt, hogy ebből az épületből indul utolsó útjára, amely az Ő elképzelése szerint, tervei alapján épült, melynek megvalósulásában elévülhetetlenek érdemei.
Pályafutására visszagondolva, nyolcvankét évesen így emlékezett: „Furcsa érzés volt nekem, az Alpokaljáról, a Kőszegi hegyekről fújó szeles városból Szombathelyről ide, Észak-Magyarországra kerülni. Mindig szoktam mondani, hogy ott még a szél is másképp fúj, még a nap is másképp süt. De hosszú idő után, – és ebben az évben van 50 éve pontosan – hogy Miskolcon élek és amikor Miskolc mellett döntöttem, az akkori nehéz helyzetben, akkor az ragyogott előttem, hogy itt feladatok vannak. Van mit csinálni. Hogy aztán mit csináltam, mit nem, ennek az összegzését én már nem tudom magam elvégezni …”
Heckenast Péter Ybl díjas építész – városrendező 2011. január 3.-án örökre elköltözött Miskolcról, abból a városból, ahol életének nagyobb részét és alkotó évtizedeit töltötte, és melynek fejlesztéséért 1989–ben Pro Urbe díjjal tüntették ki.
Elköltözött a Stix folyó túlpartján levő városba, a holtak városába, melyről annak idején Ő tanította az építészhallgatókat, és melynek neve „Nekropolisz”.

Kedves Péter bátyám! Búcsúzom Tőled kortárs építésztársaid, a miskolci építészek építész barátaid és a magam nevében!

Nyugodj békében!

Sári István
Építész-urbanista