Tallini Építészeti Biennálé, 2019. szeptember 11. – november 17.

Szöveg: Zsoldos Anna
Fotók: TAB2019

A szépség igenis számít – hirdeti már a címével is a 2019-es Tallinni Építészeti Biennálé. A szeptemberi nyitó hét programjaiban konferencia, szimpózium és egyéb szatellit-események foglalkoztak a szépség fogalmának és az építészet kapcsolatának kérdésével.
A Tallinni Építészeti Biennálé egyik karakteres jellemzője, hogy fő pilléreit – a főkurátori programot, a köztéri installációt, az egyetemek közötti versenyt, valamint egy ötletpályázatot Tallinn két sarkalatos negyedére – és a kísérő programokat is nyilvános felhívások alapján az Észt Építészeti Központ kurátorai zsűrizik, és ők választják ki, illetve nyújtanak keretet a biennálé szervezőiként és lebonyolítóiként a nagyszabású eseménysorhoz. Az idei év főkurátora, Dr. Yael Reisner Londonban élő építész – tervezői praxisa mellett több nemzetközi hírű intézmény, köztük a UCL Bartlett School of Architecture és az AA School professzora – hozta magával az építészeti szépség témájának vizsgálatát, ami kutatásainak tárgya és egyben a szeptember végén megjelenő könyvének témája is. A főkurátor személye nem csak a biennálé tematikáját – és vele a konferencia tárgyát – jelöli ki, hanem a saját koncepciója alapján megrendezett kiállítás jellegét is, ami hagyományosan az Észt Építészeti Múzeumban kap helyet.
A biennálé alappillére tehát a kurátori kiállítást vezető koncepció, melyet az idei évben Reisner alakított ki munkatársával, Barnaby Gunning londoni építésszel, illetve Liina Soosaarral, az Észt Építészeti Központ kurátorával. A tárlat különböző építészek és tervezőirodák meghívásával az építészeti esztétikum és a lakhatás viszonyaira sorakoztat fel alternatívákat, ötleteket. Főleg pavilon méretarányú installációkat láthatunk, ami ideális a térképzésre és az építészeti ötletek szabad megfogalmazására, s egyben olyan absztrakciója az építészetnek, ami fizikailag is befogadható. Az Észt Építészeti Múzeum tereiben egy-egy koncepcióval vonult fel a japán Sou Fujimoto, Ausztráliából a SOMA és a March Studio, Észtországból a KTA-Ott Kadarik, Mihkel Tüür és Kadri Kerge, az USA-ból Elena Manferdini, Nagy-Britanniából a Space Popular és Paula Strunden, a sort Reisner és Barnaby Guning közös installációja zárja.
A bemutatott munkákat a technológiai szépség, a program által generált forma esztétikuma fogja össze, emellett pedig a kiállítás egyfajta új vizuális érzékelés befogadásra ösztönöz. Az installációkat egységes vizuális keretbe fogja a Tallinnra jellemző nyírfák valós és metaforikus megjelenítése. A fekete háttér előtt álló teret fehér nyírfatörzsek erdeje nyitja és Arne Maasik észt művész méretes pannója zárja, egy nyírfaerdő fekete-fehér fotójával. Köztük mint egy erdőben bóklászunk az építmények között. A koncepció egyik kulcsmotívuma az egyszerre több érzéket bevonó élmény, és ezt sikerrel hozza a tapintható, hallható, szagolható környezet, Paula Strunden, a Bartlett School of Architecture frissen diplomázott építésze VR technikára épülő Talking Trees of Tallinn című munkája, ami egybefogja a kiállítás hat installációját az „érzékek birodalmában”. A VR élményen keresztül a modellek az épületekhez kötődő virtuális világot tárják a néző elé, ahogy az installációk makettjeit megérintjük, a nyírfákkal körülvett kis térben sétálva egyik világból a másikba. Szintén VR élményre épül a Space Popular installációja, amely a tipikus tallinni szovjet időkből való enteriőröket, berendezéseket jelenít meg, egymásra mosódva-olvadva különböző stílusú és korú berendezési tárgyakkal.
A legtöbb építész igyekezett kötődni Tallinn városához. A bécsi székhelyű SOMA építésziroda az innsbrucki egyetem építészeti karának egy-két hallgatóját bevonva is a város egyik ikonikus épületének, a Linnahallnak, vagyis az 1980-ban a Moszkvai Olimpiára épült szocmodern kulturális és sportcsarnok- és egyben a tengerbe nyúló kikötőépületnek a parafrázisát fogalmazták meg Temporal Environment címmel. Az installáció egy terjeszkedőben lévő generált struktúra egyik szegmensét jeleníti meg 3D nyomtatással. A szerkezet egyre amorfabbá váló esztétikája a Linnahall elhagyatott, alakot vesztő fizikai adottságainak változását veszi alapul. Ott Kadarik és Mihkel Tüür észt építészek munkája egy disztópikus vízión alapszik: pavilonnyi installációjuk egy teljes történetet mesél el Tallinn legkésőbb épült lakótelepe, a Lasnamäe paneljei közé helyezve.
Hagyományosan az Építészeti Múzeum épülete előtt állították fel a biennáléra kiírt köztéri pályázat nyertes munkáját, a Steampunk- ot. Szerzői, egy nemzetközi építészcsapat (Gwyllim Jahn, Cameron Newnham, Soomeen Hahm Design, Igor Pantic) VR-szemüveggel felépített, digitálisan generált formát készítettek, ami a 2020-as Biennálé kezdetéig marad a múzeum előtt.
A fő eseményt, az Észt Művészeti Egyetemmel közösen szervezett konferenciát Space and Digital Reality címmel Mario Carpo előadása vezette be, aki elővezette a digitális formaalkotás szerepét az építészetben. A további előadók témái szintén a digitália, az automatizálás és az ember szerepének kérdéseit tárgyalták az építészet és az urbanisztika területén. Roemer van Toorn építész és teoretikus The new normal. A goodbye to language című előadásában a nyelvfilozófia és építészet párhuzamba állításával beszélt az új szépség, az új esztétikum megjelenéséről. A konferenciát kétnapos szimpózium követte, melyen számos neves tudós, matematikus és filozófus tartott vitaindító előadást a szépségről. Taylor Enoch neuroesztétikai szempontból, az emberi psziché felől vizsgálta a szépség természetét, Ron Aharoni izraeli matematikus a természettudományon keresztül próbált a szépségnek kortárs definíciót adni. Az utolsó nap Graham Harman amerikai filozófus – az Object-oriented ontology: a new theory of everything című könyv szerzője – előadásával kezdődött, aki szerint ahogy Arisztotelész a görög tragédiából vezette le a szépség értelmezését, úgy kortárs antimodernista filozófiának az építészet a kiindulópontja.
A Biennálé tematikája rendkívül aktuális paradigmára reagál. Olyan kérdéskört járt végig az építészet szempontjából, ami Yael Resiner szavaival élve az építészetben a 20. század eleji modernizmus funkción alapuló esztétikai elvei óta tabunak számított. A szépség klasszikus fogalmai érvényüket vesztik a kortárs interpretáció során, az esztétikát nagyban alakító tudomány hatására. A technológia a vizualitásra is kihat: immár a digitális tér, a mesterséges intelligencia, a generált design, az automatizáció alakítja a kortárs építészet képét.