Velencei Képzőművészeti Biennálé, magyar pavilon, 2017. május 13. – november 26.

Kiállító: Várnai Gyula
Szöveg: Szegő György
Fotók: Szegő Hanna

A magyar tárlat címéül választott – régi május elsejéket visszhangzó – szlogen a nagyvilághoz szól, hiszen a Velencei Képzőművészeti Biennálé a világ legnagyobb kortárs művészeti szcénája. 86 ország művészeinek részvételével és a Központi Pavilon, illetve az Arsenale főkurátori válogatásával páratlan rálátást kínál a jelenkor vizuális művészetének tendenciáira. A koncepciót megfogalmazó Christine Macel, a Pompidou Központ egyik vezető művészettörténésze a Viva Arte Viva – elsőre talán banálisnak tűnő – jelmondattal a „művészek kortárs konfliktusokban vállalt  szerepére, a humanizmus mellett való művészettel való kiállásra” hívja fel a világ figyelmét.

Ennek valóban megfelel a magyar pavilon pályázatának nyertes kiállítása. Várnai Gyula városának, Dunaújvárosnak egykor legmagasabb házán, 1958-tól a 90-es évek elejéig neonreklámként világított a hidegháború békeutópia-mondata, a középkorúak által ismert szimbólum, a csőrében zöld olajággal érkező fehér galamb kíséretében. Várnai kommentárja szerint a neoncsövek gyakran sötéten meredtek az égre, sűrűn javítgatták…

A béke-szlogen most PEACE ON EARTH! formában, plasztikai alkotásként ragyog a magyar pavilon közepén, úgy, hogy a Giardini egyik főutcájáról is jól látszik. A látogató leginkább hírfogyasztóként szembesül a világot ma sújtó rettenetes történések, háborúk és a menekülő milliók szenvedéseinek, megrázkódtatásainak képeivel. Talán sejti, hogy a Königsbergből soha ki nem mozdult látnok-filozófus, Immanuel Kant (1724–1804) Örökbékéje felvilágosodott „fejlődésünk” ellenére a globalizált emberiség mindig beteljesületlen utópiája marad. Petrányi Zsolt kurátor a pavilon kistermében azonban nem Kanttal vezeti be Várnai Gyula kiállítását, hanem Stanislaw Łem (1921–2006) lengyel sci-fi író hűvösebben, józanabbul fogalmazott jövővíziójával, az utópiakutatás lehetőségeiről szóló, 40 évvel ezelőtti okos tévéinterjújával. A baloldai térben a Szivárvány című, talált tárgyakból komponált relief fogad. A 60-as, 70-es években készült politikai, mozgalmi és sportjelvényekből összeálló képen a kitűzők a mitológiák üstökösét rajzolják fel. Erős iróniát érzünk benne, hiszen a szocialista tábor a hidegháborús fegyverként használt békeillúzióval elhallgatta a konfliktusok okait. A továbbiakban az E-Wars nyomatokon az ismeretterjesztés-információszerzés a téma: az egyik sorozat olyan algoritmust idéz, amelynek segítségével a már sikerrel felderített célpontot telibe találja egy rakéta: szétrobbanó ház – benne emberek – lángja-füstje. Vidámabb emlékre utal Várnai a Mindent tudni akarok című, 1958-as szovjet ismeretterjesztő filmsorozat nyomán: főcímében egy kis pionír feltöri a tudás (tudjuk, veszélyes) Krakatuk-dióját. A mű az animáció újrarajzolt, mai képregények stílusát idéző story-board változata.

Középen a Láthatatlan városok videói. Alig mozduló építészeti látványterv-animáción az élhető modern város immár évszázada ígért futurisztikus retróját látjuk, Várnai zenéjével kísérve. Majd egy videón 60-as évek lakótelepeivel beépített űrváros, mint valami gravitációs funkcióban pörgő óriáskerék: igazi urbanisztikai karikatúra. A jobboldali térben áll Dunaújváros egykori vidámparkjának óriáskereke, egytizenketted résznyi fekete acélplasztika. Az 1:1 léptékű, óra számlapjára is emlékeztető mű 5 percnyi időszelet. Gondolájáról Noé bárkájára asszociálhat a néző – ma, talán csak 4 perccel 12 előtt. Kant – ha ma élne – alighanem kimondaná: egy-egy békeintervallum a permanens háború rövid technikai szünete. Várnai elgondolkodtató értelmezéseket kínáló, letisztult asszamblázs-választ ad a főkurátori hívómondatokra.

Velence 2017, nemzetközi kitekintés

A Központi Pavilonban a 70-es évek közép-európai koncept- és performerművészetének felidézése igazi meglepetés. Olyan legendás művészek művei is megjelennek itt, mint a szerb Mladen Stilinovič, a magyar Hajas Tibor vagy az osztrák Franz West. A ma élő alkotók közül ki kell emelni a német-amerikai Kiki Smith-t, vagy a 2000-es Építészeti Biennále magyar pavilonjában kiállító Marko Pogačnikot (OHO Group), akinek most az Arsenaléban újra rácsodálkozhatunk Gaia-szemléletű, Venice Discovering – a Hidden Pathway c. kötetére és a szerző bravúros, jelszerű egyvonalas rajzaira. Elégtétel ez, miután az első kiadást a 70-es években az olasz turisztikai hatóság bezúzatta. A könyv a mikroenergiákat mint a művészet és a tudomány köztes világát villantja fel. A munkát referenciaként használta többek között Stanley Kubrick Űrodüsszeia című filmjéhez. A főkurátor a művészet és a tudomány határterületéről meghívta Csörgő Attila Mágikus mechanizmus c. sorozatát is. Az 1991-ben és 2011-ben feldolgozott Möbius-művekhez illeszkedő, 2017-es Clock-work projektjét az Idő és Végtelenség Pavilonban állították ki. Hajas és Csörgő főkurátori meghívása több évtizedes magyar hiátust old fel.

A Giardini orosz pavilonjában Grisha Brjuskin Theatrum Orbis c. fekete-fehér panoptikumában bolyong a néző. Az animáció láttatja az agresszió, a terror, a lázadó tömegek fenyegető viselkedésének keletkezését. De közben a politikai alkímia műhelyébe is bepillanthatunk, mert a laboratórium kellékei a témához rendelt szarkasztikus plasztikákként jelennek meg. A német pavilonban Anne Imhof ketrecekkel tágítja ki, illetve egy járható üvegpadlóval részben redukálja a hasznos kubatúrát. A néző e téri módosítással fizikailag mentesül a performanszokban főszereplő vérebek támadásától, de pszichésen természetesen nem. Történelmi narratívák egész lexikonja állítható össze az új pavilon-architektúra láttán.

Lengyelország pavilonja áttételesebben sokkol. A Maly Przeglad (Kis Szemle), a mártír Janusz Korczak orvos-reformpedagógus zsidó gyerekeknek szánt ifjúsági lapja utolsó,  1939-es nyári számait látjuk. Az ezekből Sharon Lockhart által komponált performansz idealizmusa és a holokauszt valósága felkavaró ütközés. Az uruguay-i pavilon installációja is történelmi visszatekintésből építkezik: Mario Sagradini faszerkezetű rituális vágóhidat épít. A Funnel törvénye című installáció, az ember és állat viszonyának kiterjesztése, vesztőhelyként való értelmezése. Izrael a cionizmus álmát, az ősi föld agrár-csodáját a Weinstein és a mikroorganizmusok által „szépként” formált bio-installáció az Izrael-sztori allegóriája.

Egyiptom pavilonja: mozi. Moataz Nasr A hegy c. filmjének meseszép tájában egy tanítónő a falu babonáival száll szembe poétikus képekkel, az antik tragédiák hangvételében. A finnek Aalto-pavilonjában Erkka Nissinen és Nathaniel Melhers animotronikus (animáció és robotika elegye) mobil plasztikái a függetlenség évfordulójának inkább önironikus, de felvállalt viccei. Az Arsenale-ban található olasz pavilon Mágikus Világ című kiállítása élő műhely, az alkotók bemutatják az üvegszálas poliészter szobor-kópiák születését, festett-roncsolásos kialakítását.

Fenti technológiára és a bronzöntésre alapoz a városban (Dogana és Grassi palota) Treasures from the WRECK címmel kettős megakiállítást prezentáló Damien Hirst bornírt látomása. A képzőművészeten túl a muzeológia, a régészet, a mitológia-kutatás, a restaurálás, a hamisítás együttes pamfletje egyszerre felháborító és lenyűgöző szemfényvesztés, több ezer műtárggyal. Valódi kincsek találhatók a Doge-palota Hieronymus Bosch és Velence c. tárlatán, illetve a Palazzo Fortuny Intuitio című kultúrantropológiát és képzőművészetet összefogó asszamblázsán. A Museo Correrben Shirin Neshat, a Giudeccán David Lachapelle fotói láthatók. A kubai pavilon és az azt befogadó palazzo, a Campo San Stefanon különleges élmény. A város teli képzőművészettel, az idén versenytársa a biennálénak.