Pesti Vigadó, 2019. január 31. – március 24.

Szöveg: Zsoldos Anna
Fotók: MMA / Nyirkos Zsófia

A Vigadó földszinti termében Dévényi Sándor építész tárlata nem csak szakmai mustra, de közérthető, ünnepi látványosság. Most kiállított épületei országszerte láthatók, ismertek jól felismerhető a karakterük. Több városrendezési terve is megvalósult. Munkássága azonban elsősorban szülővárosára, Pécsre koncentrálódik, ez a közeg számára olyan terep, mint Gaudínak Barcelona volt egykor.
A kiállítástablók épületek fotókkal, látványtervekkel és tervrajzokkal, rövid informáló szövegek kíséretében adnak rálátást egy-egy – a megépítés korában, mára látni: termékeny vitákat generáló – alkotás központi gondolatára. Kevéssé az „egészre”. Mintha egy albumot, vagy egy látványos katalógust lapoznánk; ez az érzet nem véletlen, hiszen Dénes Eszter, a kiállítás kurátora egy interjúban elmondta, hogy az idei Könyvhétre jelenik meg a Dévényi életművét bemutató, hasonlóan szerkesztett kötet.
A kiállításon két makett mégis helyet kapott, a terem közepén látható a Szent Gellért téri Forrásház és a 2009-ben megépült kékesdi Szent Mihály templom modellje. Ezek jelenléte plasztikussá teszi az épületek alapgondolatát, segít dekódolni a motívumvilágukat, olvashatóvá tenni a bennük megjelenő szimbolikát. Dévényi organikus építészeti gondolkodásának egyik alapja az, hogy épületei egyetlen főmotívumból, jól kódolható elemből bomlanak ki. Házaiban a mozgást, a dinamikát keresi, az épületről, mint élőlényről gondolkodik, amelynek saját életereje, fejlődési íve van. A részekből áll össze az egész. Művei szervesen kötődnek a környezet hagyományaihoz, történelméhez. Az épített elemek nem adaptálódni kívánnak, hanem kibontakozni, fejlődni az alapgondolatból. „Nem magunkban építünk föl egy építészeti világot és adaptáljuk mindenhová, hanem megismerjük a környezetet, és ahhoz igazítjuk építészeti gondolatainkat. A környezet pedig nem csak fizikális valóság, hanem a jelennek és a múltnak a jövőre ható bonyolult szövevénye” – vallja Dévényi.
Az alkotó nem csak az épületekre gondol élőlényként, hanem a városra is, mint élő szövetre tekint. A kiállítás városrendezési terveiből is válogat. Dévényi a városépítészetet kompozíciós lehetőségként is formálja. A terület kis részleteiből áll össze a terv, s az útvonalak, kerítések, ablakok mind építészeti és esztétikai értéket hordoznak az „egész” megragadására törekvő kompozíció részeként.
A nyomtatott tablókból, reprodukciókból kapott látványok nem fókuszálhatnak az építészet alkotási folyamatára, az építészet térművészet karakterére, ami pedig Dévényi Sándor házainak meghatározó sajátossága. Hiányzik a sokkal több eredeti rajz, skicc, modell: az építészgondolat első leképzései. Éppen a rajz pedig Dévényinél művészi igényű kommunikáció, amint ez látható a Zsolnay Teázóhoz mellékelt reprodukción vagy az Egyetemi Pinceklub első vízfestményein. A pécsi Teraszház tablóján látható akvarell például az épület alapmotívumát, dinamikáját, színeit tisztább formában jeleníti meg, mint a fotók. Azaz, a Dévényi-architektúrát töredékesen közvetíti az amúgy jó építészeti fotóanyag.
Összességében, a gazdag pályát áttekintve Dévényi építészete az elmúlt 50-60 év hazai építészetének kritikai értelmezéseként jelenik meg a Vigadóban. Dévényi regionalizmusa nem száraz elv, hanem kézzelfogható valóság: az erőteljes hatások mögött ott érezni Pécs művészeti hagyományait, az itt tartósan gyökerező geometrikus művészet látásmódot, a Csete György vezette Pécs Csoport az organikus építészetét, majd a Kós Károly Egyesülést alapító Makovecz mester szellemét. Makovecz Imre Dévényi választott mestere volt. Az ő kisugárzását a ma Dévényi Sándor által vitt szervezet továbbképviseli, miközben a kiállított nyitott életmű az építész egyéni karakterének tükre.