MODEM, Debrecen, 2016. december 8. – 2017. február 26.
Műcsarnok, 2017. április 5. – június 4.

Szöveg: Szegő György

A honi építészettörténeti tárlatok – reményben – gazdag jövőjét ígérő, úttörő jelentőségű kiállítás címe: Art deco a pusztán. Sajó István (1896–1961) és műve. A kiállítás két kurátora, Térey János költő, polihisztor és Szoboszlai Lilla muzeológus olyan orbis pictus módszerrel mutatják be a Debrecenen túl szinte ismeretlen, elfeledett alkotó életét és kiemelkedő művét, amelyben a családi archívum, a Déri Múzeum, a Hajdú-Bihar megyei Levéltár, a Mikrofilmtár Debrecen tervrajzai, fotói, dokumentumai és a New York-i The Coops szakszervezeti munkásbérház-telepet, történetét és jelenét bemutató dokumentumfilm töredékeiből egységes sors- és pályakép alakul ki.
A debreceni városkép jellegzetes, a maga korában és az utókor megkésett értékítélete szerint is meghatározó épületeit tervező-építő Sajó István egyéni sorsa legalább annyira témája a kiállításnak, mint a művek. Kárhoztatni szokták a műtörténészek ezt a 19. században miliő-elméletként (Hippolyte Taine) megfogalmazott metódust: a főáram tagadja, hogy az oeuvre az alkotó életét társadalmi és családi kereteinek tükrében elemezhető célszerűen. Ez a tárlat (is) remek cáfolata ennek a munkásmozgalmi ihletésű, a szociális egyenlőség utópiáját veszélyeztető egyelőre általános tévhitnek.
Sajó István sorsa kész regény, művétől elválaszthatatlan kontextus. Éppen még a numerus clausus dicstelen bevezetése előtt, 1920-ban végezte el a Műegyetemet – eredeti családi neve Schwartz volt. Dortmundba utazott, ahol Hugo Steinbach építész professzor munkatársa lett. Közösen jegyzett munkájuk a dortmundi Hansastrassén ma is álló Takarékpénztár neoklasszicista palotája (1923). Saját, geometrikus díszítőmotívumokkal élő architektúrájának első kísérlete a duisburgi Kabaré belső tereinek megfogalmazása (Hans Wissmann és Wilhelm Brenschede építészekkel közösen). A kurátorok kutatása szerint már ekkor hatással lehetett rá a hamburgi Chilehaus, Fritz Höger korszakos épülete. A német építészettörténet ezt a Hans Poeltziggel, Josef Hoffmannal vagy Peter Behrenssel is jellemezhető „másik modern” irányt dekoratív expresszionizmusnak, a modern első félidejének is nevezi. Vagyis ahhoz a később leginkább talán az art decóban folytatódó, a díszítést nem tagadó alkotó metódushoz tartozik, amely a Bauhaustól független, jelentős önálló – ám mindeddig a kutatás által szinte mellőzött – terület. Sajó ebbe az északi, nagyrészt téglaarchitektúraként megjelenő közegbe kóstolt bele európai útján, miközben bútorokat is tervezett. A vándoréveket az USA-ban folytatta, ahol Florida állami egyetemén szerzett amerikai építészdiplomát (1926). Ottani legjelentősebb munkája a Bronx Parkban megépült The Coops szerszervezeti munkástelep (Herman Jessorral), amit a fent említett német-holland-osztrák hatás jellemez.
A debreceni kiállítás szenzációja az a dokumentumfilm, amit a bronxi telep – nagyrészt Kelet-Európából menekült zsidó ­– lakók és leszármazottjaik oral history interjúi a mi szocialista lakótelepeinkkel való összehasonlításra késztetnek. Közben a háttér a középkori eredetű európai városi kultúrát és építészetet idéző, egyszerre finom és rusztikus Sajó közreműködésével tervezett épületegyüttes (1927–29).
 Az építkezés beindulása után, 1928-ban Sajó hazatért Debrecenbe, ahol emblematikus épülettel debütált: az izraelita hitközség Hatvan u. 6. szám alatti bérháza a magyar art deco egyik csúcsa lett. Majd számos, ma mostoha állapotban, csonkított formában álló (vagy lerombolt) villa következett Sajó pályáján. Az utókor hozzáállását Térey a süllyedő Atlantiszhoz hasonlítva írja le.
Az építész 1934-ben Debrecennek tervezte a „világ első földsánc stadionját”, 1935-ben Arbe- (ma Rab-) szigetén a Hotel Imperialt. 1944-ben Bergen-Belsenbe deportálják – a család archívuma őrzi ott készített rajzait is. Túlélte, visszatért Debrecenbe; családja egy Strasshof felé terelt halálvonatra került és szintén megmenekült. Sajó 1945-ben részt vett a Nagytemplom helyreállításában, majd az OTI székház tervezésében (Králik Lajossal, 1947–49). Új mű a Nagyállomás betonhéj kupolája is (Kelemen Lászlóval 1955–61). 1961-ben a saját tervezésű stadionban, szurkolás közben, 65 évesen halt meg. Emlékezete most egy megrázó és felemelő tárlattal támadt fel. A kiállítás installációja kiemeli Sajó pályájának egyedi karakterét. Így válik szembetűnővé egy eddig rejtőzködő párhuzam az ugyancsak sajátosan magyar art deco építész, a kassai, tátrai, miskolci Oelschläger-Őry Lajos építészetével. Róla 2012-ben Adriana Priatkova és Pásztor Péter publikált háromnyelvű!, reprezentatív monográfiát (lásd MÉ 2013/3).