The Playground Project
DAM, Frankfurt, 2019. november 9. – 2020. június 20.

Szöveg: Götz Eszter
Fotók: DAM

A frankfurti Deutsche Architekturmuseum novemberben bemutatott kiállítása a játszóterek építészetéről a zürichi Kunsthalléból érkezett. Az összeállítás Gabriel Burkhalter kurátor munkája nyomán az 1950-es évektől egészen máig követi végig a játszótér- kultúra történetét, Európától Ázsián és Afrikán át az Egyesült Államokig.
Viszonylag friss az a kapcsolat, ami a gyerekek világát összekapcsolja az építészettel és társművészeteivel. A nyugati kultúrában a gyerekek egészen a 19. század végéig a „kis felnőttek” szerepét töltötték be, az iparban és a mezőgazdaságban egyformán általános volt a gyerekmunka, ami mellett nem merült föl az egészséges felnövekedés vagy a rendszeres mozgás kérdése. Maga a céltalan, önmagáért való gyermekjáték is a társadalmi köztudat perifériáján volt. Az 1880-as, 1990- es években az ipari tömegtermeléssel szembeforduló életreform-mozgalmak „fedezték fel” a gyerekkort, nem függetlenül a lélektan megjelenésétől a tudományban és a mindennapi életben. Ekkor bontakozott ki – Magyarországon például a gödöllői művésztelep alkotóinak jóvoltából – az a színes, derűs, a felnőttekétől eltérő eszköztárral megtervezett világ, ami a gyerekek fejlődésének méltó tárgyi kereteket adott, a bútortól a mesekönyvön át a játékokig.
A szabadtéri játék különféle formái is ekkor jelentek meg, elsőként az Egyesület Államokban és Németországban. Bostonban már 1868-ban létrejött egy gyerekeknek kialakított nyilvános tér, ami valójában egy nagy homokozó volt. Szabadtéri tornaparkokat alakítottak ki csúszdával, hintával, mászóalkalmatosságokkal, ezeket a városvezetés a szegénység leküzdésének egyik eszközeként kezelte. 1903-ban New Yorkban átadták az első, városi fenntartású játszóparkot, és hamarosan más amerikai városok is követték a példát. Németországban 1890-ben egy iskolaügyi kongresszuson II. Vilmos császár kijelentette, hogy a német népnek egy erős új generációra van szüksége. Állami, városi, vagy jótékony civil támogatással megindult a sportot és a játékot ötvöző szabadtéri gyermek mozgáskultúra fejlődése, és az egyre sűrűbb nagyvárosokban megjelentek az első játszóterek. A játszóeszközöket eleinte egyedileg készítették, majd az 1930-as évektől előregyártott darabokat lehetett beszerezni, amelyek olcsó, masszív, a rongálásnak ellenálló anyagokból készültek, és a praktikum minden szempontját kielégítették. Ötlet azonban nem sok volt bennük. A gyorsan szaporodó játszóterek – a harmincas években csak a New York-i Central Parkban több, mint húsz játszóteret alakítottak ki – egy kaptafára készültek, tömegigényt szolgáltak ki, de az invenció ennek nem volt feltétele.
Európában azonban számos ellenpélda született. A gyerekek fejlődését támogató környezet Jean Piaget gyermeklélektani vizsgálataival tett egy újabb nagy lépést, ekkor már nem csupán a testi egészség, hanem a szellemi-lelki fejlődés kérdése is az asztalra került. Dán és német tájépítészek az 1920- as évek közepétől foglalkoztak azzal, hogy a gyerekeknek természetes játszóteret hozzanak létre. Carl Theodor Sørensen tájépítész azt hirdette: „A homok a legnagyszerűbb tanítómester”, és Koppenhága sűrűn lakott negyedeiben nagyobb homokozómedencékkel próbálta felszabadítani a gyerekek kreativitását. Több tengerparti játszóteret csinált, ezekben is a deszkákkal elkerített homokmedence volt a fő elem, de olyan mászókákat is tervezett, amelyeket a fára mászás élményét adták. Svédországban 1949-ben jelent meg játszótéren egy absztrakt szobor, Egon Møller-Nielsen Tufsen című műve, ami nem emlékmű volt, nem is egy ideológiát fejezett ki, egyszerűen inkább az elit művészet ellen lépett fel, és a múzeumokból kilépve a gyerekek közelébe vitte az absztrakt művészetet.
A harmincas években New Yorkban kezdett foglalkozni a játszótér-tervezéssel Isamu Noguchi japán-amerikai művész, aki elvetette a szabadtéri játékszereket, és homokkal, vízzel és magával a táj látványával formálta a gyerekeknek készített parkjait – sajnos csak papíron és maketteken, mert zseniális terveiből egyetlen egy sem valósult meg. Követői azonban az ő elvei nyomán a hatvanas években igazi „játszótér-forradalmat” indítottak az Egyesült Államokban. Angliában a második világháború után Marjory Allen támogatásával bontakozott ki a játszótér-mozgalom. Allen hozta létre a ma is működő International Play Associationt, amelynek köszönhetően az újabb, kreatív építészeti-tájépítészeti ötleteket megvalósító játszóterek művészi vonatkozásai nyilvánvalók lettek, és sorra bekerültek a nagy nemzetközi építészeti magazinokba, a modern művészeti gyűjteményekbe, illetve a Milánói Triennálé és a Velencei Biennálé kiállításaira.
Az ötvenes években a játszóterek egyszerre kreatív laboratóriumokká váltak. Építészek, szobrászok, tájépítészek sora tervezett a mozgás, a környezet felfedezése, a világgal való ismerkedés számára egyedi tárgyakat. Egyre több absztrakt mű lett része a játszóterek életének, és a gyakorlatias szempontok mellett nagy teret kaptak a kreativitást ösztönző tárgyak, anyagok, formák. Majd az 1968-as forradalom radikális társadalomkritikája is beköltözött a játszóterekről szóló diskurzusba, és erősödött a közterületek szabad szellemiségű, állami és önkormányzati szabályzóktól független használatának igénye. A játszótér – ahogyan a századelőn – ismét egy nagyszabású társadalmi kísérlet terepe lett. A gazdasági prosperitás idején a köztéri művészet új kifejezési formákat keresett, és ezt nem ritkán a játszóterek közegében találta meg. Niki de Saint-Phalle munkáival a pop-art is bevonult a játék terepére. Franciaországban a Group Ludic tervezőcsoport az intézményesített gyerekvilágot egy lazább, hierarchiától mentes designnal cserélte fel; az ipari gyártásból visszamaradt mellékanyagokból készített, homokba süllyesztett „tengeralattjárói”, színes futurisztikus műanyag szerkezetei, hulladékokból komponált játékai a francia játékkultúra legizgalmasabb fejezetét jelentik.
A nyolcvanas évektől a nyugati társadalmak bezárkózását mindennél jobban mutatja a játszótereket érintő egyre több és szigorúbb biztonsági szabályzat. A szabad játék, a kreativitás helyett a mozgás biztonsága vált fő tényezővé. A szülők és az intézmények erős kontroll alatt tartották a gyerekeket, ráadásul beköszöntött a kábeltévé és a videó korszaka, majd az interneté, és a játszóterek az óvodáskorú gyerekek parkjai maradtak. Csak a legutóbbi években, 2005 után indult újra az a kísérletező mozgalom, amelyik a térhasználat, az alternatív anyagok és az intézményen kívüliség értékeit ismét a játszóterek közegében keresi. Carsten Höller belga képzőművész spirálcsúszdáján a londoni Tate Modernben felnőttek is lecsúszhattak, újra átélve a gyerekkori élményt. 2009-ben a japán Hakone szabadtéri múzeumban Toshiko Horiuchi és a Tezuka Architects egy hatalmas, faelemekből épített mászó-pavilont állítottak fel. A madridi Basurama építészcsoport 2010-ben, a gazdasági válság kellős közepén, hulladékból készült játékszerek felállításával egy egész napos fesztivál keretében Madridot egyetlen hatalmas játszótérré változtatta. 2014-ben Glasgow-ban a Baltic Adventure csapata elfoglalt és megtisztított egy felhagyott bányaterületet, és ott alakított ki játszóteret, dombokkal, patakkal, hogy „rendet teremtsen a jelen káoszában”.
A tárlaton fotók, makettek, filmek, tervek dokumentálják, hogyan kísérleteztek az építészek, tájépítészek és designerek a játszótér műfaján keresztül a szabad társadalomalakítás lehetőségeivel. Kár, hogy Bécsnél keletebbre már nem tekintettek, így például a Magyarországon divatba jött, népmesei elemekkel gazdagított játszóterek sem kerültek be a nagyszerű válogatásba. A műfaj újabb reneszánszát bizonyítja a Városligetben október elején átadott Nagyjátszótér, aminek kreatív elemei felvonultatják a játszóterek világtörténetének szinte minden nagy fejezetét, a homokos, vizes, dobbantó, mászó elemektől a képzőművészetek bevonásáig.