17. Velencei Építészeti Biennálé II.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Velencei Biennálé, Szegő Hanna

A MÉ 2021/3. számában az Othernity címet viselő magyar kiállítási anyagot mutattuk be, amely egyfajta közép-európai szemszögű választ ad a Hashim Sarkis főkurátor által felvetett összetettebb folyamatok irányításának kérdéskörére, vagyis arra, hogy az emberiség képes-e a felpörgő globalizációban felmerülő problémák kezelésére. Az alábbiakban a többi pavilon „válaszát” mutatjuk be.

A Giardini bejáratától jobbra indulva, a gazdasági csődbe jutott Venezuela ki sem nyitotta pavilonját. Az előző biennálén pavilon-díjat nyert Svájc most a „határok” sokféle megközelítése mentén a migráció és a vírus által keletkezett sorompókról fogalmaz meg kritikát. Dánia az esővíz-tisztítást modellezi a természet örök körforgásából kiinduló terepmakett segítségével, Velence térségét és árvizekkel, vízgazdálkodással összefüggő jövőprognózisait vizionálva. Oroszország hívószava: „Open”. A pavilon látványa hiperminimalista eszközökkel kommunikálja az orosz és japán fiatalok pályázatait. Korea éppen ellenkezőleg, funkcionális és viselkedésbeli reformok mentén vázolja fel a jövő iskoláját, a bútoroktól az eszközökön és a tanterven át mindent újraformál. A japán pavilon egy 1954-től folyamatosan átépülő-fejlődő családi lakóházat boncol fel. A Tokióban szétszedett faalapú házat elemeire bontva hajózták át Velencébe és itt kiterítették a padlóra. Németország is üres térrel fogad: QR-kódokkal fordul magába/a világ felé. A pavilonsor végén Kanada zöld ponyvával takaródzik az idegenforgalom környezeti károkozása ellen, kaméleonként feloldódik a környezetvédelem szlogenjei között a „nem is vagyok itt” üzenetével.
Anglia a roppant hagyományokkal élő brit parkkultúra és a mögötte működő minisztériumok funkcióit elemzi. A skandináv pavilon arra kérdez rá, rendben van-e mindaz, amit mi ,építészek megosztunk a megbízóval. Az amerikaiak gőgösen hivatalos/ klasszicista pavilonját az ottani átlagépítkezések mögött több száz éve – máig – található ácsszerkezetek nyers konstrukciójával takarják el. A magyar pavilont félig takaró finn kiállítás egy 1940-es előre gyártott faalapú építőpanel emléke előtt adózik. Hollandia pavilonjában a közelmúlt nőépítészeteit rendezik imponáló összképpé. A „főtér” közepén, az egykori könyvpavilonban az idei életműdíjas, Rafael Moneo mintegy 50 megépült házának fotói, albumai fotóesszévé állnak össze.
A főkurátori projekt lenyomatát adó Arsenale kötélverő csarnoka most is globális képet kínál. Az első szakasz szociális térhasználatunkat, a geográfiai „paranoiánk” szerinti torzulásokat elemzi. Képességeink időhiányait, kifosztottságát is kritikusan prezentálja. A második egységben a technológia, a 3D nyomtató segítségével épített tájrészlet, vagy a méhkaptár-forma építészet csodálni való rettenetét a szemünk előtt, robotokkal építi fel. Kontrasztként az 1960-as, ’70-es évek amerikai popkultúrájának szerves léttel való lázadását, az autentikus lét életmódkísérleteit idézi a Shelter korszakos füzeteivel.
Egy viráriumban az ember kihalása utáni, elhagyott városban burjánzó trópusi botanikus kertben róka jelenik meg az ablakban és a képünkbe kacag: „az asztal terítve”. A cím az állatok Paradicsomát jövendöli. Egy következő látomás maga a valóság: több helyen látjuk, hogy segélyszervezetek a migrációban fedél nélkül maradó tömegeknek építenek hajlékokat, pl. 400 jurta-forma sátrat a párizsi felüljárók alatt, romáknak.
Két futurisztikus technikai jövő-elemmel zárnám a lélekbe markolóan nyomasztó sétát. Az egyik a Stuttgarti Egyetem és egy üvegszállal foglalkozó cég együttműködésében, Jan Knippers építész vezetésével épített roppant teherbíró képességű pókhálószerkezetet nyomtató demó-házat (lásd e számunk Jövőtérkép rovatában – a szerk.). A másik egy libanoni-francia építésznő, Lina Gareth innovációja, akik magasházak burkolására is képes, monolit-hatású, előregyártott, porított nemes kőanyagú táblákat fejlesztett, aminek köszönhetően a házak az ősi, tájba illő felülettel képesek idomulni a hely szelleméhez. A záróterem olyan projektekkel „oldja” a néző nyomott hangulatát, amelynek jelszavát a főkurátor így fogalmazta meg: társadalmi formákat mutatunk, melyek nekünk, építő embereknek és a „bolygónak is jók”.