Műcsarnok, 2019. április 26. – auguszutus 25.

Szöveg: Mújdricza Péter
Fotók: Műcsarnok, Ilovszky Béla / theater.hu

„Az ókori uralkodók, hogy senki más ne érjen fel azzal a dicsőséggel, amit ők kaptak, megölték az építészt, vagy megvakították. A modern módszerek már mások. Élete hátralévő részében a többség akaratának fog engedelmeskedni…” (Ayn Rand: Az ősforrás) 2019. április 26. és augusztus 25. között láthattuk TÉR///ERŐ címmel a II. Nemzeti Építészeti Szalon kiállítását a budapesti Műcsarnokban.
A templom alaprajzú főhajóba 120 kortárs épületet „hívott meg” az előző öt év terméséből Szegő György, a rendezvény főkurátora, szakrális és közösségi terek, lakóházak, turizmus, műemlékvédelem, oktatás, egészségügy, kultúra, tudomány, sport, ipari és irodaépítészet témakörökben. Nagyon felgyorsult öt év alatt a világ, végtelenül ellentmondásos körülmények között építkeztünk mi is. Elgondolkodtató, hogy a globális felmelegedés ökológiai örvényeinek mérséklésére Dr. Ürge-Vorsatz Diana fizikus, klímakutató szerint minél előbb fel kellene számolni az acél///üveg///beton triádot, és helyettük természetes anyagokat használni. A 2007-ben megosztott Nobel-békedíjjal elismert tudós rámutatott: egy évtizeden belül a Kárpát-medencében a +50 Celsius fok körüli hőmérséklet olyan gyakori lehet, mint most a +35-40 Celsius közötti. A világ „reálgazdasága”, amelybe az építész szakma is tartozik, évi 3-4%-nál magasabb profitot a leggyilkosabb önkizsákmányolással sem képes „termelni”. Az ettől elszabaduló globális „pénzgazdaság” az éves „kötelező” 20-30%-os profitot a perifériákon generált háborúkból szerzi, a hadiipar felturbózásával. Innét szivárognak le a komputeres és mesterséges intelligencia folyamatosan avuló melléktermékei a bolygó civil iparaiba, nyaktörően pubertás tülekedést produkálva.
A TÉR///ERŐ kiállításcím tipográfiájának hármas zárójelei a tárlat installációinak alaprajzi és térbeli látványában is visszaköszönnek. A I Ching Ég jelképének elferdített párhuzamosai különös összefüggésben emlékeztethetnek arra, hogy az építészet kizökkent világunkban is kötelék – ég és föld között. A 2019-es Építészeti Szalon kritikus szemű kurátorainak múlhatatlan érdeme, hogy a jelesebb///jeltelenebb honi termést bemutatva, akár saját munkásságunkban is felismerhetjük, hogy az élőbb közösségeknek épített házaink mennyivel szerethetőbbek, mint a különféle kleptokrata konzorciumoknak emelt tömegmonstrumok, ahová ad absurdum még művezetni sem engednek bennünket be. Mintha René Guénon évszázados diagnózisa erősödne: „Olyan, mint amikor egy lefejezett organizmus valahogyan tovább él, és az élet, amit még élni fog, egyszerre intenzív és kaotikus.”
Mégis, mintha a veszélyeztetettebb perifériák nyújtanák a „szalmaszálat” szerte a földkerekségen, és itt, a Kárpát-medencében is. Ezt igazolja a Műcsarnok oldalhajóiban a Szolidáris építészet című, Balázs Mihály társkurátor által rendezett nagylélegzetű térfolyam, építészet és oktatás nagyvárosi és vidéki építőtáboraival; tanárok, építészhallgatók és helybéliek üdvös egymásra találásaival, vegyes építési technológiákkal, hátrányos helyzetű kisközösségeket is segítve Perbáltól Monoron át az ormánsági Markócig. „Napiskola” a Himalájában, iskolaépítés Ghánában, helyi természetes anyagokkal, ősi építési és klíma technológia megújításával. A fentiekre rímel a Jókai-regényekből is közismert, önszabályozó székely közbirtokosságok „felelős társasjátékának” megelevenedése 1977–1990 között, a legendás Miskolci Építészműhely és Kollektív Ház alkotóinak – Plesz Antal, Bodonyi Csaba, Ferencz István és tanítványaik – munkásságában, ami a másik oldalhajóban berendezett termek témája volt. Sulyok Miklós kurátor kihangsúlyozta, hogy a csoport építészeti filozófiája az épület keletkezési helyének térbeli megfejtése a történelmi folytonosságban. Az internacionális modern építészetet csendes következetességgel meghaladó regionalizmus ez; regeneratív, ma is frissen élő, szemléletformáló tradíció. (Csak halkan jegyzem meg: Füzér után a Citrom-díj erkölcsi előjelet vált.) Az első oldalteremben a Hello Wood a Múzeumok Éjszakája vendégeivel közös fa utcabútor építéssel zárt a kiállítás félidejében, többek közt a „KEVESEBB ÉPÜLETET, TÖBB ZÖLDET” felirattal. Ezután a terem a Bauhaus centenáriumára is emlékező, Böröcz Sándor és Botzheim Bálint kurátorok által bemutatott Fényépítészet kiállításnak adta át helyét, melyet Mátrai Péter zenéje kísért. A Műcsarnok apszisában a hatvan éve elhunyt Medgyaszay István tervrajzait és makettjeit láthattuk, szakmánk 20. századi „Eurázsia projektjeként”, Potzner Ferenc kurátor rendezésében. Lenyűgöző, egyetemes építő- és díszítő tradíció ez, vasbetonba oltva. A kereszthajóban, a „Jövő csarnokában” Botzheim Bálint kurátor egyetemi munkákból válogatott, egy 3D nyomtatóval a centrumban, reform építőanyagokkal, pozitív és negatív utópiákkal reagálva globális gondjainkra, az űr- és barlangépítészetet is megidézve.
A magyar építészet 2019-es műcsarnoki seregszemléje is minden bizonnyal hozzájárulhat ahhoz, hogy a székely közbirtokosságok felelősen független, önszabályozó társadalmi gyakorlata szélesebb körben megerősödhessen az egész Kárpát-medencében és Magyarországon is.