Tra/Between Art and Architecture, Róma, MAXXI, 2014. április 17 – szeptember 21.

Szöveg: Berényi Marianna

A vatikáni pápai kihallgató terem, az Aula Nervi építés közben, 1966 ©MAXXI

Öt év telt el amióta Rómában a közönség birtokba vehette a MAXXI-t, ahol a kortárs képzőművészet, a design mellett az építészet bemutatása is kiemelt szerepet kapott. Bár Zaha Hadidot 2010-ben a 21. századi művészetek nemzeti múzeumának tervezéséért Stirling-díjjal tüntették ki, a város Flaminio negyedében található intézmény működéséről nem sok biztatót hallunk. A városvezetés álmai nem váltak valóra: a történelmi városmagtól távolabb eső negyedben felépített 27 ezer négyzetméteres múzeum látogatottsági problémákkal küzd, holott eredetileg a környék vérkeringését lenne hivatott felpezsdíteni.
A kevéssé látogatott múzeumba pedig nem csupán az épülete miatt érdemes kivillamosozni, hiszen a MAXXI Arte és a MAXXI Architettura kurátorai izgalmasabbnál izgalmasabb kiállításokkal várják a közönséget. A MAXXI Architettura Olaszország első országos építészeti múzeuma, amely kulturális és területi összefüggésben határozza meg identitását (lásd MÉ 2011/3). Nemcsak a kortárs építészet értelmezésére koncentrál, hanem a 20. század építészeinek életútját, munkásságát is vizsgálja, figyelmet fordítva a kultúra- és társadalomtudományok eredményeire, szempontjaira. Ez az interdiszciplináris szemlélet a kiállításokban is felfedezhető. 2014 nyarán látható a TRA/BETWEEN Arte e Architettura. Roma Interrotta | Piero Sartogo e gli artisti című kiállítás, amely két teremben, két különböző, eltérő szempontok szerint rendezett tárlattal a kortárs kultúra figyelmét hívja fel az 1970-es évek kísérleti építészetére, valamint az építészet és a művészet kapcsolatára. A közös metszéspont Piero Sartogo, aki meghatározó alakja az olasz építészképzésnek is. A kiállítás nagyobb, látványosabb része Daniel Buren, Gianni Colombo, Joseph Kosuth, Fabio Mauri, Giulio Paolini műveivel, valamint interaktív elemekkel kapcsolja be a látogatót a 70-es évek progresszív építészetelméleti kutatásaiba, az architektúra és a konceptuális művészet viszonyába. Egyik legemlékezetesebb, bárki által kipróbálható modell egy olyan 60-as években tervezett űrhajó, melynek tervezői – még a Holdra szállás előtt – azt szimulálták, milyen lehet az a bizonytalanság, amelyet a gravitáció hiánya okoz. A másik terem még inkább a képzőművészet felé hajló kiállítása is egy korábbi, 1978-as projektre utal, amikor tizenkét nemzetközi hírű építészt kértek fel, hogy reflektáljanak Giambattista Nolli 1748-ból való Róma térképére, és az azóta eltelt időre.
Az épület másik felében található Strutture romane című tárlat az építészeti archívum anyagát reprezentáló, teremnek egyáltalán nem nevezhető kiállítótérben kapott helyet. Tanulmányokon, terveken, skicceken, modelleken, korabeli filmeken és fényképeken keresztül olyan építészeket emel ki, akik innovatív szerkezeteikkel döntően befolyásolták Róma 20. században átalakuló arculatát. Az alkotás folyamata, az újító, kísérletező mérnök szempontjából tekinthetünk a római sétákon ismerőssé váló modern épületekre, mint a többek által megálmodott Termini pályaudvar, vagy az egykori sztárépítész, Pier Luigi Nervi által tervezett római Sportpalota. A kiállítás legfontosabb kérdése akár a MAXXI-é is lehet: egyensúlyban tartható-e a folytonosság és az innováció? A hirtelen ikonikussá váló épületeket elnyeli a városkép formálódásának évezredes folyamata, vagy képes valós hivatkozási ponttá válni?