Építészet/oktatás 2014, az MMA és a MÉSZ konferenciája, 2014. június 11.

Szöveg és fotók: Vámos Dominika

Az idei nyár első igazán forró napján, június 11-én a Millenáris Parkban rendezett konferenciát a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Építőművészek Szövetsége „Építészet/oktatás 2014” címmel. A rendezvény meglepően mozgalmasra, látványosra és jókedvűre sikeredett, ami a két szervezőnek, Balázs Mihálynak és Turányi Gábornak, valamint a feltűnően sok fiatal résztvevőnek köszönhető.
A konferencia a közösségi építés témája köré szerveződött, ami manapság – úgy tűnik – sajátos éltető ereje a magyar építész szakmának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hasonló tematikájú magyar szereplés a Velencei Biennálén, de az is, hogy az utóbbi néhány évben gomba módra szaporodnak a legkülönfélébb alternatív alkotótáborok, workshopok, hagyománykutató vagy kísérletező hajlamú, sokszor szociális orientációjú önkéntes építő akciók. Ez a mozgalomszerű jelenség valamiképpen kitérőt és lelki-szellemi felfrissülést hivatott hozni a gazdasági és egyéb válságoktól alaposan megtépázott, jövőkép nélküli építészeti szakmagyakorlásba – vagy egyáltalán, az építésztársadalom kissé meghasonlott önképébe. Természet adta bázisát építészhallgatók vagy fiatal építészek alkotják, és jellemző rá, hogy mindinkább nemzetközi jelleget ölt.
Stílszerű újítás, hogy az amúgy nagyszámú és széles spektrumú bemutatkozó előadásokkal és vetítős prezentációkkal párhuzamosan „valószerű” építési eseményekkel is találkozhatott a közönség. Fából, gumikerékből, hevederekből különféle installációk épültek, egyikükhöz egy rögtönzött tervezőasztalon még makett, tervrajz is készült. Az itt tevékenykedő csapatok látványban és hanghatásokban (barkácsgépek zúgása) gazdag akciói bepillantást engedtek az alkotási folyamatokba, ami természetes helyzetet teremtett az ismerkedéshez, tapasztalatcseréhez, mindenfajta beszélgetésekhez. Ez a változatosság, jövés-menés amúgy is erős inspirációt adott a spontán diskurzusok kialakulásához, és volt is miről társalogni. A kézenfekvő szakmai és személyes témák mellett előkerültek olyan aktuális közéleti ügyek is, mint milánói pavilon vagy a Norvég Civil Alap körüli polémia, amely egyik-másik projektet közvetlenül is érintett.
Az első részben elhangzott előadások a téma tág értelmezési tartományát voltak hivatva felvillantani, amely a közösségben, társadalmi odafigyelésben, alkotói kreativitásban és nyitott szemléletben való gondolkodás időbeli és földrajzi tágasságát bizonyították. Míg Balázs Mihály bevezetőjében a kalákában építés hagyományát emelte ki, Turi Attila a Makovecz Imre által kezdeményezett visegrádi táborok szellemiségét idézte föl, Laczó Zoltán a Reischl Gábor-féle közösségi táborokról beszélt. A két legendás intézmény mellett Csóka Attila és Molnár Szabolcs, a BME két építészhallgatója a Bercsényi Szakkollégium több évtizedes múltját, rebellis hagyományát elevenítette fel.
A délutáni prezentációk a megvalósítás, a konkrét tapasztalatok megosztásának fórumát teremtették meg. Bár az építési akciók jellemzően többnyire önálló kezdeményezésre, személyes ismeretségekre alapulva formálódnak, többségük valamelyik építészképző intézményekhez kapcsolódik és izgalmas kiegészítését jelentik az iskolai körülmények között folyó elméleti-tervezési stúdiumoknak. A közösségi alkotó táborok voltaképpen mindazt kínálják, aminek hiánya a modernizmustól kezdve fájó sajátossága lett az építészeti tervezésnek: erőszakos népnevelés helyett a közvetlenül felmerülő, valóságos építészeti szükségletek megismerését, körmönfontság és elvontság helyett az egyszerű, kézenfekvő megoldások feltalálását és azonnali alkalmazását, az egyéniség fitogtatása és az önmegvalósítás helyett a közösségben, együttműködésben való jártasság elsajátítását ambicionálják.
Nyilvánvaló, hogy az a fajta elszántság, ami ma sokakat a közösségi építés, a szociális elkötelezettség irányába hajt, nem mentes a szokásos értelmiségi romantikától, ami már a 19. századtól kezdve ellenállhatatlanul vonzó tereppé tette a falut és a vidéket a küldetéstudattól fűtött lánglelkű entellektüelek számára, és nem kevés hamis illúzió ringatására sarkallta. Természetes ugyanakkor az a szándék is, hogy a válságfolyamatok tanulságaiból okulva, a józan szemléletű építész tanárok most hallgatóikkal együtt vágynak az érvényes tapasztalatszerzés élményére, illetve közös belátásuk eredményeképpen arra az örömteli felfedezésre, hogy az építészeti divatlapokon túl is van valódi, vállalható építészeti teljesítmény.

A konferencián elhangzott előadások:
Bevezető – Balázs Mihály
Visegrádtól Visegrádig: 33 év – Turi Attila
Hallgatói kulturális aktivitás a Bercsényi Kollégiumban egykor és ma – Molnár Szabolcs, Csóka Attila
Reischl Gábor közösségi táborai: Hálózatépítés – Laczó Zoltán
Kitekintés, Kassa, Szlovákia – Pásztor Péter
Könyvtár Burundiban: egy pilot projekt – Hüttl Sarolta
Szociális bérlakás-felújítás az érintettek és önkéntesek bevonásával – Fehér Katalin
Közösség és építészet ma – Cseh András

Prezentációk az egyetemek aktuális nyári közösségi építőtáborainak munkáiból:
Bútorépítés, Perbál gyermekotthon – Kemes Balázs (BME)
Hajléktalan átmeneti szálló, Esztergom – Kruppa Gábor (BME)
Árnyékoló tető, Gyöngyös – Láris Barna (BME)
Markóc. Közösségi ház – Holczer Veronika, Szederkényi Lukács (Architecture Uncomfortable Workshop)
Teleki téri „színpad”, Budapest – Pozsár Péter (MOME)
Álboltozatos lefedés – Turi Attila (BME)
Őstől maradott, Énlaka – Kondor Tamás (PTE)
AMI-Hangszer – Herkli Mátyás (NYME AMI)
Kós Károly-ház, gazdasági épület rekonstrukció – Markó Balázs (SZIE Ybl)
Hangola, Bernecebaráti – Varga Imre (BME)
Rómer-udvar, Győr – Tátrai Ádám (SZE Győr)
Összegzés – Turányi Gábor

A konferencia előtti napokban nyílt meg az I. Építészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban (június 3. – szeptember 7.), melynek két tematikus egysége is foglalkozott az építészoktatással – a szerk.