FUGA, 2015. november 20 – december 13.

Szöveg: Götz Eszter

Hat éve, hogy Reimholz Péter már csak múlt időben vesz részt a kortárs építészet alakulásában – ami személyes jelenlétét illeti. A FUGA most egy kiállítással idézi meg alakját és építészetét, habitusát, ami talán még a munkáinál is nagyobb hatással volt, és van ma is, a pályatársaira és a tanítványokra.
Ritkán látunk ilyen anyagot egy kortárs tervezőről. Elsősorban azért, mert a számítógépes grafika korában elszoktunk a kézirajzok látványától. Reimholz Péter kiállításán azonban a legkülönfélébb technikával előállított tervek és fotók szerepelnek: pauszra rajzolt, fecniszerű skiccek, postairónnal színezett látványtervek, kezdetleges fénymásolóval sokszorosított fotók és rajzok, és persze mellettük a megépült házakról készült profi építészei fotók, a tervdokumentációkból összeválogatott műszaki rajzok, eredeti, lefűzött tervanyagok a 70-es, 80-as évekből. A lapok, fotók, műleírások elborítják a falakat, és még egy rögtönzött másik falat is, így a nézőt egy folyosó két oldalán veszik körül az időrendben egymást követő munkák, melyek sorrendje egyben egy alkotói életmű kibontakozásának lépései is. A diplomamunkaként beadott főiskolai bútortervektől a budapesti, majd székesfehérvári Domus áruházakig, amelyek az építész szakmai számára immár négy évtizede erős hivatkozási pontokat jelentenek; majd az Iparművészeti Főiskola kollégiumi épületétől a 90-es évek legvégén Lázár Antallal közösen tervezett Siemens irodaházon át a 2000-ben elkészült, nagy port kavart Vár-beli Hapimag vendégházig (a 2009-es Corvinus Palace-ig (lásd MÉ 2009/6) és végül a halála után átadott szabadság téri szállodáig (lásd MÉ 2011/1).
Mindez azonban nem magyarázza meg kielégítő módon Reimholz hatásának okát. Ennek megértéséhez át kell böngészni a tervekhez, rajzokhoz írt lakonikus megjegyzéseket, olvasni kell a „vonalak között”, vagyis elmélyedni a rajzok, vázlatok teremtette világban, és végigolvasni azokat a mondatonként elhelyezett Reimholz-idézeteket, amelyek a FUGA nagytermének belső falán jelennek meg. Ezek – az építésszel készített interjúval együtt – egy szikár, örök belső harcokat vívó lázadó, az általa értéknek tartott fogalmak mellett konokul kitartó ember, egy ritka tehetségű és a környezetet rendkívüli érzékenységgel figyelő művész arcképét rajzolják meg. A hozzá illő eszközökkel, amelyek ma már elavultnak tűnhetnek, de éppen itt derül ki, hogy mégsem azok. Egyetlen alkotó pályáját sem lehet egy mondattal összefoglalni, de Reimholz maga kínál saját magához és a kora építészetéhez egy kulcsmondatot: „…volt egy kor (közvetlen előttünk), amelynek nem volt fontos a kontextus, amelybe épített, és utána jött egy másik, amelyik korrekciót próbál végrehajtani az előzőn.”