Szendrői Díj átadó és az ÉME Mesteriskola XXII. ciklusának megnyitója
A laudáció elhangzott a Szendrői Díj átadásakor, 2012. szeptember 27-én az ÉME Mesteriskola XXII. ciklusának megnyitásakor.
Emlékezve a Mesteriskola alapítójára, – figyelemmel az adományozás feltételeire – a Magyar Építőművészek Szövetsége és az ÉME Mesteriskola ma ötödik alkalommal adományoz Szendrői Díjat egykori mesteriskolás hallgatóinak
Baranyai Csaba Katának (XVII. ciklus)
Herczeg Lászlónak (XVI. ciklus)
Pintér Tamás Jánosnak (XVI. ciklus).
2008 az az év, amikor először, a Mesteriskola lent volt Pécsett, és a gyár egyik nagy termében – a díjazottak hárman – bemutatták a győztes pályázatukat. A munka elképesztő sokszínűsége, bonyolultsága, rendcsinálási logikája, a kívánalmak teljesítésének gondolati-rajzi valósága lenyűgözött bennünket. 2010. októberi második látogatásunkkor pedig a már épülő pályázat egymásba kapaszkodó megvalósulása.
2012. a kész mű dátuma, melynek alkotói itt vannak velünk együtt, akiket ünnepelni kívánunk egy rövid képletes kézfogással.
Mi legyen ennek a kézfogásnak – ennek a laudációnak frappáns mottója, mely egy mondatban a mű, a munka, a szellem lényegére utal? Nos – egy Adolf Loos mondat az, melyet folyóirat bóklászásaim során leltem, mely az egészre nagyon kifejezően igaz. A XXI. ciklus nemrég volt Csehországban, innen az ötlet. Nyilván Loosnak is szüksége volt rá, hogy ezt a közhelyszerű mondatot kimondja. Én is kimondom, ide illő, találó az egészre:
„…a ma a tegnapra épül, a tegnap a tegnapelőttre, a tegnapelőtti, hm, pedig még az azelőttire…”
A Zsolnay Kulturális Negyed, az Európai Kulturális Főváros megépült kulcsprojektje. Él, mindenki megelégedésére használják. A kívánságok, igények teljesültek. A Negyed 4 épületrésze él, működik, tehát az egyetemi, az alkotói, a családi és míves negyed. Mindaz ami benne él, egy laudációban fel nem sorolható, a munka fázisai, és szereplői hasonlóképpen, sem a partnerirodák, a több tucat kis egység tervezőivel, számszerű felsorolásával, melyet a 3 kitüntetett úgy dirigált, mint egy logisztikai szervezet.
Mi épült a tegnapra ? A gyár mindennapi élete 1945. és 2012. között. A helyi érdekek, pillanatnyi változtatások, ipari termelésre való működés biztosítása épületben, átalakításokban, stb.
Mi épült tegnapelőttre ?
A II. világháború előtti élet az a alapítástól 1860-tól kezdve. Akkor tán alapkő letétel sem volt. Élte a gyár a maga fennmardási életét.
S mi a ma az alkotók életében ?
Az Iroda, amit alapítottak, az az, amibe megkapaszkodtak. Ez az alapja mai létünknek és valamennyi munkálkodásunknak. A tervek megvalósulásának helye, benne szereplői együttléte. Benne a közös bizalom, gondolkodás, barátság, a tenni akarás.
Mi volt az ő tegnapjuk ?
A tegnap – nézzétek el ezt nekem, hogy azt állítom, nem hangosan, nem kizárólagosan, – a Mesteriskola volt. Az Iskola, ahol egymásra is leltek, építészeti gondolkodásunk iránya közös is lett, a különbözőségben is. Akkor 2000-t írtunk.
S mire épült a tegnap, mi volt a tegnapelőtt világa?
A Mesteriskola szellemének 1953-tól életben lévő gyakorlata, melyet a két alapító iniciált: id. Janáky István és az a Szendrői Jenő akiről a Díj is szól. Az ő építészeti magatartásukat és gyakorlatukat sok magyarázat helyett – közös épületükkel illusztrálom:
az 1942-ben épült „Anyag és Árhivatallal” Budapesten a Fő utcában. Erre az építészeti magatartásra, elkötelezettségre épült a ciklusok sora, ’53-tól napjainkig, benne a díjazottaké.
Nem talált fogást ezen az iskolán sem a szocreál, sem más extrém tendencia, semmiféle izmusok. A kitüntetettek is ezt a tartást örökölték, ezt kapták mestereiktől, a társaiktól, a már végzett mesteriskolásoktól, ciklusokon át.
Végezték a dolgukat hittel, akarattal, készítették a megépült múltra az új valóságot, latolgatták a bontást és megmaradást, s a hely szellemének az őrzést. Városrész gyógyítás volt ez, semmiféle nosztalgiázás, nem borítottak az épületre valamiféle fátylat, elrejtést. Végezték a munkájukat racionális szerető megfontolással. Mindezt a számtalan kisebb egység tervezői, a megbízók, sőt még a kivitelezők is megértették, elfogadták őket és így dolgoztak. Nem sztár munka és feladat volt ez, nem divatmunka, de elévülhetetlen mindennap, nemes maradandóság, architektus magatartás.
E munkának a szépsége, értéke, építészeti igényessége, jelentősége egy pillanat alatt nem tárul elénk. Ha tágasságát végigjárjuk, lassan, szisztematikusan – magasságát és mélységét legküzdjük és figyelünk, akkor elégedetten és megnyugtatóan bólintunk, rendben van mindaz, amit láttunk.
Döntésünkre öreg mesterünk Szendrői Jenő, az Iskola örökös elnöke bizonyára bólintana, s mi is ezt tesszük.
Gondolva a korábbi díjazottakra, Páll Anikóra, Álmosdi Árpádra és Csendes Mónikára, Klobusovszki Péterre és Lévai Tamásra velük együtt osztozunk a mai alkalommal közös örömünkben.
Tiétek az ezévi Díj. Szívből gratulálok mindhármotoknak.
Arnóth Lajos
Fenes Tamás fotói a díjátadóról: