Két párizsi kiállítás

Szöveg: Szegő György

Jean-Jacques Lequeu: Gótikus ház földalatti labirintusa © Bibliothèque Nationale de France

„Istenem, milyen sokszor nem sikerült a Nappal szemben repülnöm, hogy a Napot a világ felgyújtására használhassam” – írta de Sade márki 1785-ben a Sodoma 120 napja című művében. Dadaista program – 130 évvel korábbról. Sade márkinak a képzőművészetre tett hatását elemzi a Musée d’ Orsay 18 éven felülieknek szánt kiállítása. És a Pompidou Centre-ben szinte ennek időbeli folytatásként a festészet felszámolásának mesterének, Marcel Duchamp ugyancsak felforgató, de nagyon is konzekvens világlátásának tárlata szinte ugyanebben az időben van.

SADE – Támadás a Nap ellen
Musée d’Orsay, Párizs, 2014. október 14. – 2015. január 25.

A művelődéstörténeti-képzőművészeti tárlat egy-egy termében a műcsoportok mellé de Sade márki világforgató irodalmi szövegeit citálják. Bevezetője így fest: „Micsoda különleges emberi vakság, hogy nyilvánosan tanítják az ok nélküli ölés művészetét, kitüntetjük ennek legjobbjait, de büntetjük azt, akinek speciális indítékai vannak ellenségeivel szemben.” (La Philosophie dans le boudoir, 1795) Ezt a művét a fentinél 10 évvel később, már a forradalom tapasztalataival gazdagodva írta. Erotikus tapasztalatokat szerzett, a Bastille-nál az utcákon, és gyakran más helyeken, elzárásban. És megírta ezeket, de kora és az utókor is alig tűrte erotikus szövegeit és mögötte a szabadság fantáziáját.
A tárlat képei, szobrai visszanyúlnak egészen Botticelliig és Stefano Madernóig, és a halál szépségének számos megannyi gyönyörű képzőművészeti példáját sorolják. Termekbe rendeződik a következő két évszázad általa megújított erotikus érzékenysége. Mert ha kiátkozták is az írót és műveit, többé nem tudtak szabadulni a test képzeletbeli világának és az erre épülő érzéki tettek esztétikai formálásban való újszerű összefonódásától. Sade márki forradalma, az ösztönkésztetések, a vágyak kifejező ereje lassan átváltozott az új gondolatok mögött munkáló legyőzhetetlen erővé. Az egyik visszatérő alkotó Jean-Jacques Lequeu, a forradalmi építész és grafikus, aki szinte a 20. századi újtárgyiasság nyelvén, ám igazi enciklopédistaként rajzolt le megannyi tabut. Egy másik főszereplő a sehová sem sorolható, a szürrealizmust megelőző 20. századi osztrák grafikus, Alfred Kubin. És persze a kettejük között Gustave Moreau, Max Ernst, Hans Belmer, Félicien Rops, Rodin, Degas, Picasso, Picabia vagy Duchamp.
A tárlaton felvonultatott provokatív, perverziókat ábrázoló anonim alkotók munkáival a „nagyok” együtt demonstrálják de Sade forradalmának hatását a „kimondhatatlan” művészi határainak kiterjesztésére. Hogy azután a kifejezés szabadsága és az egyén szabadsága találkozhassanak a 20. század művészetében.

Marcel Duchamp – Festészet, egészen
Centre Pompidou, Párizs, 2014. szeptember 24. – 2015. január 5.

Marcel Duchamp is korszakos rebellis. Saját utat járt az izmusok századában, csak egyetlen manifesztumot írt alá életében: Tamkó Sirató Károly Dimenzionista kiáltványát (1936), saját magát az „erotizmus voyeur-ista” festőjeként jellemezte. A tárlat teljesebb képet ad Duchampról mint hogy ő a ready-made feltalálója. Megkérdőjelezte ugyan a festészet jövőjét, szinte képromboló gesztusokat is tett – pl. L.H.O.O.Q., a Mona Lisára festett szakállal és bajusszal –, de festő volt. Bár 1923 után nem is festett.
Életművének komplexitását különleges erővel láttatja ez a kutatásokat, adatokat összegző tárlat. Száz munkája először látható, és a festőbarátok, a tudományos érdeklődés, az általa preferált könyvek, technológiai újdonságok, a perspektíva-szerkesztés, az optika és az okkultizmus iránti érdeklődése együtt értelmezik a reneszánsz és a saját forrongó korát összekötő, egész életművén áthúzódó vörös fonalat. Azt is, mint gondolkodott a változásokról ő maga. Hogyan volt érintőlegesen részese a vadak, a kubizmus mozgásainak. Magát a mozgást is analitikus szemmel festette meg a Lépcsőn lefelé menő akt-tal. Gépellenes magatartása hogyan hozta létre a Csokoládémalom sorozatát és a végül a szándékosan befejezetlenül hagyott titokzatos Nagy üveget. Amely, amikor szállításkor megsérült, elfogadta formaként. Bizonyossá tette számára, hogy a heisenbergi elmélet a véletlen szerepéről jobban leképezi a világot, mint a ráció hatalma vagy más idealista ideológia bűvölete.
És a tárlat sikerrel elvezeti a nézőt az erotikus vágyaktól, az ifjúkor karikatúráitól, Méliès moziklipjeitől, a Grand Guignol bábszínházától a főműig. A kijárat előtt látható installáció csoport szinte kortárs műtárgy-együttes. Összegződik benn mindaz, amit az interdiszciplináris tárlat Cranachtól, a reneszánsz perspektíva tanulmányok újragondolásán át, Monet-ig vagy Georges Méliès mozijáig – megannyi erotikus tartalom mozaikszerű összeillesztésével korunk emberének esendőségéről feltár. Ráérezhetünk arra – amit olvastunk már –, hogy Duchamp a 20. század képzőművészetének kulcsfigurája volt.