Fenntarthatóság és dizájn, 2011. szeptember

Szöveg: Csontos János

Újornamentika és építészet, kortárs organikus magyar architektúra kiállítás, film: Csontos János, Novák Lajos, Szegő György, fotó: Csontos János

Tokió valóságos tárháza a kortárs építészetnek. Mivel átfogó urbanisztikai tervezésről európai értelemben nem beszélhetünk, az építészeti bravúrok jobbára akupunktúraszerűek, az elképesztő stíluskavalkádot mutató házak tervezői között azonban szép számban találni sztárépítészeket is.

Ám amint Kengo Kuma, aki irodájában fogadta forgatócsoportunkat exkluzív interjúra, elmondta: az új utakat kereső, de a japán tradicionalizmusra is erősen építő architektúra az utóbbi években inkább a vidéki japán tartományokban, legújabban pedig Kínában talált magának alkotó terepet. Kína ázsiai viszonylatban is még mindig konjunkturális helyzetben van, presztízsépítkezései pedig korántsem merültek ki a közhelyszerűen agyondokumentált olimpiai létesítményekben. A kommunista/kapitalista világhatalom a Kuma-iroda és mások számára is méreteiben hatalmas megrendelésekkel szolgál – köztük olyan, másutt elképzelhetetlen objektumokat is létrehozva, mint a nagy kínai földrengés áldozatai emlékére emelt monumentális, a szeizmikus töréseket idéző mementó.
Ezt a fokozott kínai jelenlétet jól mutatta a Nemzetközi Építészeti Szövetség, az UIA tokiói tisztújító kongresszusához kapcsolódó nagyszabású kiállítás is szeptember végén. Kína „titkos építészete” a világ összes szakmagazinját jó időre megtölthetné. A háromévenkénti építészeti seregszemle házigazdájának, a japán fővárosnak a rendezői joga a tavaszi természeti katasztrófák, elsősorban a cunami nyomán bekövetkezett atomerőmű-baleset miatt bizonytalanná vált ugyan, végül a japánok mégiscsak megkapták a bizalmat, és élni is tudtak vele: a 24. építészeti világkongresszus sikeresen zárult. A hatezer résztvevőt mozgósító, egyhetes rendezvény fő helyszíne a Tokió Nemzetközi Fórum kétszárnyú épülete volt, ami maga is olyan alkotás, melynek helye van a világépítészet térképén. A Rafael Vinoly által megálmodott, 1996-ban elkészült épületegyüttes két óriási része között részben földalatti kapcsolat, részben egy kültéri sétánnyal kombinált, a felsőbb szinteket ferde hídrámpákkal összekötő szürreális közlekedőrendszer létezik. A megnyitó ünnepségen, amelyen négyezren vettek részt, Akihito japán császár és Micsiko császárné is megjelent. Az idei fő téma a „Dizájn 2050” szlogen mögé bújva a fenntartható építészet, áttételesen a fenntartható élet ügyét helyezte fókuszba. A gazdag előadói program – amely a szakma világnagyságaitól az építészként fellépő bhutáni uralkodóig igen színes palettát mutatott – némi értékzavarról, globális tanácstalanságról tanúskodott ugyan, mégis kikerekedett belőle egy olyan üzenet, miszerint a szociális és energetikai kényszerek a 21. században vélhetőleg szükségképpen felülírják majd az öncélú esztétizáló tradíciót, a „dizájnt” – talán már hamarabb is, mint 2050.
A kongresszus alkalmából megrendezett kiállításon a Magyar Építőművészek Szövetsége külön nemzeti pavilonnal képviseltette magát. A Szegő György kurátor koncepciója alapján létrejött interaktív kiállítás azt mutatta be, hogy a magyar építészeti értékek világszínvonalúak, kapcsolódnak a társművészetekhez, ezekre az értékekre pedig elsősorban az innováció oldaláról érdemes tekinteni. A háromdimenziós épületdemonstrációk és az új ornamentika fonalára felfűzött három, párhuzamosan futó film egyrészt a magyar építészet nagy, újító korszakait fogta át, másrészt ezek kontextusába helyezte a kortárs magyar építészeti megújulást. Olyan teljesítmények is helyet kaptak az összeállításban, mint a Sanghajban alkotó Hudec László építészete, illetve innovatív térszervezési ötletek sora, mint a Rubik-kocka, a Gömböc, az üvegbeton vagy a háromdimenziós egér, a térbeli jin-jang. Az alkalomra a régi-új Magyar Építőművészet angol nyelvű különszámot jelentetett meg.
A tokiói kiállítási csarnokban társbérletben ugyan, de külön pavilonban tekinthették meg az érdeklődők a visegrádi országok templomépítészetéről szóló minitárlatot – ennek kurátora a kelet-európai régió szakrális munkacsoportjának magyar tagja, Csanády Gábor volt. Szekér László a fenntartható építészeti munkacsoport oszlopos magyar tagjaként a japán fővárosban is az energiatakarékos házak időszerűségét hangoztatta, s ebben más nemzetbéli kollégái is egyetértettek vele. A szakmai programokban szerephez jutott magyar színekben az említetteken kívül többek között Kálmán Ernő, Földes László, Patonai Dénes, Magyar Péter, Janesch Péter, Vukoszávlyev Zorán, Wesselényi-Garay Andor is.
Már három éve ismert a tény, hogy legközelebb, 2014-ben a dél-afrikai Durban városa láthatja vendégül a világ építészeit, s Tokióban élénk kampányolás előzte a 2017-es UIA-kongresszus helyszínválasztását is. A nagy presztízzsel járó rendezés jogáért olyan metropoliszok szálltak versenybe, mint Szingapúr és Mexikóváros, végül azonban a dél-koreai főváros, Szöul került ki győztesen a viadalból. A másfélmillió építész tagot számláló világszervezet a francia Albert Dubler személyében választott új elnököt, a Magyarországot is magába foglaló II. Régió vezetésére a török jelölt, Deniz Incedayí asszony kapott bizalmat.
Friss ötletként tízezer építész fotója és egy-egy munkája is megtekinthető volt a tokiói világrendezvény ideje alatt. A reprezentatív tablótárlaton, amely szabad téren, végtelennek tűnő sorban mutatta be a 21. századi építészet legkülönfélébb törekvéseit, a rendező ország tervezői domináltak, de a magyarok tervezőket is mintegy kéttucatnyian képviselték. Az összehasonlítás azzal a konzekvenciával járhatott: innovációban honfitársaink továbbra is versenyben vannak a globális viadalban – már csak a lehetőségeiket kellene megteremteni.