Kiállítások a fényművészetről – Budapest, Bécs, Frankfurt

A kép – legyen analóg vagy digitális – képes láthatóvá tenni az ismeretlen tartományának szemünk által nem érzékelhető világát. A tudomány fejlődésével nyíló új lehetőségek tágítják a világról alkotott képünket, amely már nem kizárólag a valóság leképezéséről szól, hanem olyan elvont struktúrák válnak a képek tárgyává, amelyek a képzeletünkben, illetve számítógépeinkben létező pixelekből állnak össze. A 20. században számos olyan kísérlet volt, amely ennek az újfajta képi gondolkodásnak az úttörője. Egymás mellett szemlélve a régit és az újat, a hasonlóság olykor zavarba ejtő.

A fényjátékosok – Kepes György és Frank Malina a művészet, a tudomány és a technológia metszéspontjában című kiállítása a budapesti Ludwig Múzeumban (2010. 09. 03. – 11. 21.) a két életmű párhuzamos vonatkozásaival kívánja feltárni az interdiszciplináris gondolkodás területén elért eredményeiket, illetve feltérképezni a művészet, a tudomány és a technológia kapcsolódási pontjait. A cseh származású Frank Malina a tradicionális kétdimenziós képforma meghaladásával kísérletezett, amely a feszültség, az áttetszőség, a fény és a mozgás bevonását hozta művészetébe. Kepes György széles tudományos tevékenységi köréhez tartozott a progresszív intézménynek számító, Center for Advanced Visual Studies megalapítása az MIT-en (1967). Az intézményt az új technológiáknak, valamint a tudósok és a művészek közötti kreatív együttműködésnek szentelte, ezzel új pedagógiai irányt jelölt ki. A „fényművészként” is emlegetett Kepes festményei, fotogramjai, fényképei és kinetikus művei egyaránt visszautalnak a 30-as években végzett fény- és árnyék- tanulmányokra, a fény mint kreatív médium használatára. Frank Malina is ezt kutatta kinetikus műveiben.
A képző- és fotóművészet határán álló fotogram a tárgyakkal és a fény-mű kísérletek világa, amely a mindennapi tapasztalattól független, önmagában rejlő, belső rendet alakít ki. A Vasarely Múzeum Konkrét fotó, fotogram című kiállításán (2010. 05. 26. – 09. 26.) egymás mellett szerepelnek a korai kísérletek (Moholy-Nagy László, Kepes György), a neoavantgárd, konceptualista alkotások (Erdély Miklós) és a mai, digitális megoldások (Bölcskey Miklós, Szegedy-Maszák Zoltán).
A frankfurti Schirn Kunsthalle Celluloid. Cameraless Film című kiállítása is az eltérő időben keletkezett, mégis azonos kérdéseket vizsgáló és hasonló képi világot mutató művekre hívja fel a figyelmet. A kiállítás 1935-től napjainkig mutat be kamera nélkül készített filmeket, amelyek közvetlen a diafilmre készült képkockák egymás után vetítésével születnek. A fotó, amely a film nélkülözhetetlen alapját nyújtotta, utat enged a kamera nélküli film adta lehetőségek széles skálájának, amit a festék, a rajz, a karcolás, a marás és különböző kémiai eljárások jelentenek.
A színezett fekete-fehér filmek készítése már a filmipar kezdeteitől általánossá vált. A szüntelen kísérletek (Arnaldo és Bruno Ginanni-Corradini, Man Ray) ellenére a kamera nélküli film a 30-as évekig nem vált önálló művészeti ággá. Az experimentális film csúcspontja, a 60-as és 80-as évek után napjainkban a konkrét film ismét reneszánszát éli. A virtuális digitális média világában a művészek újra felfedezték a celluloid esztétikáját, és különleges érzékenységgel nyúlnak a majdnem elfeledett médiumhoz.
Ugyanitt Peter Kogler, az osztrák médiaművész Projection című kiállítása (2010. 07. 01. – 09. 12.) a számítógép-generált művészet egyik úttörőjének munkásságát mutatja be. Kogler az elmúlt húsz év alatt a kiállítótér új koncepcióját dolgozta ki nagyméretű vetítéseivel és a falakra integrált alkotásaival. A kiállítótér szűken értelmezett funkcionális szerepe Koglernél eltűnik, ugyanakkor a tér a művészi munka és gondolkodás központi elemévé változik. Installációs munkáiban a belső és külső tér határai elmosódnak, összefüggő felületet hoznak létre: az organikus formák, csövek, óriáshangyák, makro-térrácsok elborítják a falakat és homlokzatokat, gyakran a padozatot is elfoglalják. Visszatérő motívumai mutatják Kogler szemiotikai érdeklődését: a motívumok különböző értelmezést és funkciót hordoznak, és az egyén és a társadalom viszonyát szimbolizálják.
A Schirn Kunsthalléban kiállított munkájában Kogler 360 fokos, többszörös vetítéssel illúzió-teret hoz létre, amely teljesen körbeveszi nézőt, és az audiovizuális élmény középpontjába helyezi. Maga az itt vetített „kép”, kifordítva erősen emlékeztet a Hannoveri Expo Ausztria pavilonjának Kogler tervezte homlokzatára. A tér vibrálását és mozgását Franz Pomassl hangművész kísérőzenéje erősíti. A művek grafikai kiindulópontja egy komplex rácsszerkezet, amely a térbe helyezett koordinátáknak köszönhetően végtelenített. A vetítés a struktúra folyamatos transzformációját adja, és mozgásba hozza a teret.
Ezzel párhuzamosan Bécsben, Brigitte Kowanz (MUMOK, 2010. 06. 25. – 10. 03.) megépített, reprezentatív installációi és találmányai szintén építészeti térként való értelmezésben jelennek meg. Műveinek alapvető elemei egy intenzív fény-tér élménybe sűrűsödnek össze a kiállítótér „tükör-teremében”. Munkásságának kiindulópontja a 80-as években a hagyományos képértelmezés elutasítása volt, és foszforeszkáló fényekkel és színekkel kezdett dolgozni. A médiaközpontú társadalom virtuális és vibráló képeinek vizsgálata után (Franz Graffal) a fény, mint az idő és a tér médiuma, műveinek fontos elemévé vált. A kiállítás ideje alatt két médiahomlokzat is Kowanz munkáját mutatja: a MUMOK (építész: Ortner & Ortner) aktuális homlokzata és a szintén bécsi Uniqa-torony (építészek: Neumann + Partner). A fény illékonysága és határtalan kiterjedése következtében tárgyai és installációi, vetített felületei és építészeti terei precízen strukturáltak, ugyanakkor poétikus tartalommal telítettek. Kowanz fluoreszkáló fénycsöveit jelekkel és szövegekkel kombinálta, amely a percepció és a láthatóság kapcsolatát hangsúlyozza. A fényhez és a nyelvhez gyakran harmadik médium, a tükör társul. A földszinti egyetlen mű tulajdonképpen a népszerű tükörlabirintus kortárs átirata. A fény, a nyelv és a tükör kölcsönös hatására a műveiben és térbeli installációiban a valóságos és a tükröződő világ határai elmosódnak, a néző észre sem veszi, hogy a virtuális végtelen részévé vált.

Pálinkás Edit