Szöveg: Makovecz Imre

„Ha a jövőre kell, vagy kellene gondolnom, elemi realitásérzékem azt mondja, hogy úgy tegyem ezt, hogy gondolataimat próbára teszem a személyes halálon.
Az a gondolat állja meg a próbát, mely túléli a bizonyosságot, hogy gondolataim, tapasztalataim, mindaz, amit látok, minden, amit szerettem, és amitől idegenkedtem, a semmibe vész, vagy legalábbis a perszóna számára követhetetlen egyetemesnek hitt intelligenciába tér issza.
Ez a próba még nehezebbé válik, ha nem személyre, hanem a magyar népre, gondolok a Kárpát-medencében. Azért válik nehezebbé, mert népemmel szemben nem személyes halálomat, hanem a testemben és lelkemben lakó archetípusomat kell ütköztetnem.
A törzsfejlődés mélyáramát áthatja egy számomra megközelíthetetlen, és mégis közeli érzelem, mely alakot, formát és létemnek démonikus erőt ad. Ez a magyar. Fényében élek, nyelvét beszélem, helyét a Hadak Útján látom, a történelem előtti időkből felhangzó üzeneteit hallom és megértem. Jövője az emberiség jövője. Se múltjának elejét, se jövőjének végét nem látom. Van.
A hagymaként rétegről rétegre engem beborító világ befelé is rétegről rétegre nyílik meg. Itt állok a világ határán ideiglenes inflexiós pontként a fraktálok bármely helyén a teremtés ablakaként. Olyan ablak, melyen át nem néz senki, az ablak néz maga be és ki egyaránt, tudomásul véve, hogy ismeretlen az a szem, amely átnézhetne rajta.
A nemzet jövőjének láthatása nem a perszóna hatókörébe esik.
Minden szónoki fordulat, minden 19. századi szabadelvűség vagy akár szocializmus, mindenerkölcsi, szellemi, másoknak ajánlott politikai viselkedésforma üres. A külső sötétségre vettetik.
Én meghalok, de bennem ma a nemzet él, az arkangyalok jövőjét pedig nem ismerhetem.”

Makovecz Imre: Írások, 1989