Műcsarnok, 2021. december 18. – 2022. február 13.

Barabás Márton (1952) műfaji szempontból sokszínű életművének egyik legjellemzőbb elvont motívuma a zene, valamint a zeneiséget jellemző fogalmak, mint az ismétlés, a repetíció, a rész és az egész egymáshoz való viszonyának kérdése. A másik pedig a zene megtestesülését jelképező konkrét motívum, a zongora (és egyéb hangszerek, illetve a zenéhez kapcsolódó tárgyak), melyek szervezőelemként és jellegzetes védjegyként alkotói periódusainak mindegyikében központi szerepet játszanak.
Barabás művészete a fÅ‘iskolai évek után a hetvenes évek végén indult. Nagy visszhangot kiváltó korai művei már jelezték, hogy művészi figyelmének fókuszában a múlt, a kulturális emlékezet „lejárt szavatosságú” tárgyainak újrahasznosítása, illetve rekontextualizálása áll, amelyet olykor csendes konceptualizmussal, máskor érzéki festÅ‘iséggel, néha a preparátor szigorú következetességével, vagy épp áradó játékossággal és humorral bont ki művein. A nyolcvanas évek elsÅ‘ felében a fotó alapú realizmus és a hagyományos képtértÅ‘l való eltávolodás jellemezte, majd az évtized második felében az újfestészet „szubjektív historizmusának” szellemében alkotta meg műveit. A 90-es évek folyamán tárgyalkotását a formai puritánság és a konstruáló építkezés jellemezte: az objektek, a térvonalak és az installáció műfaján keresztül jutott vissza a 90-es évek végén a festészethez. Pályája eleje óta egészen a mai napig jellemzÅ‘ szemléletére, hogy művei nem kizárólag önmagukban létezÅ‘, szeparált műtárgyak, hanem alkalomszerűen (kiállításokkor) és tudatosan egy nagyobb installáció részévé válnak, kiegészülnek társaikkal és kontextust teremtenek a barabási univerzum egyéb tárgyaival: zongoracsigák a térvonalakkal, festmények a szobrokkal, objektek a könyvtárgyakkal, akár az életmű különbözÅ‘ idÅ‘szakaiból is.

Barabás Márton négy és fél évtizedes életművének feltérképezése nemcsak vizuális sokszínűsége miatt izgalmas feladat, hanem azért is, mert az œuvre együtt lüktet a 80-as és 90-es évek, majd pedig az ezredforduló utáni művészet fontos kérdéseivel, problémáival és dilemmáival. A Műcsarnokban megrendezett visszatekintő életmű-kiállítás rekonstrukciós kísérletnek fogható fel; a laza időrendiségben rendezett műcsoportok a művész alkotóperiódusainak összefüggéseit, motívumvándorlásait és jelképhasználatát kívánják felvázolni.

Kurátor: Szabó Noémi