Csehy Zoltán költő, irodalomtörténész

Elbűvöl a habzó zöld, a burjánzás szabadsága, a korlátlanság, az a tudat, hogy a növényi lét képes maga alá gyűrni bármit, állandóan újratermeli magát, hogy akár a saját pusztulásából sarjaszt új életet, hogy előbb-utóbb a legmakacsabb épületet, emberi alkotást is leteperi. Amikor ezt a telket megvettük, hét diófa állt az utcán, hatalmas sorfaluk szinte elrejtette a házat, aztán az önkormányzat minden szó nélkül megszabadult tőlük, és valamilyen díszfákkal pótolta a pótolhatatlant. Manapság valahogy divat lett, hogy az a szép, ha egy falu nem úgy néz ki, ahogy egy falu ki szokott nézni, hogy a falu biológiájába illő „esztétikailag” beavatkozni. A diófák bekéredzkedtek a kertbe is, a legelképesztőbb helyeken telepedtek meg, és mi örömmel engedtünk ennek a honfoglalásnak, hiszen így is csak sovány kárpótlás ez őseik barbár kivégzéséért. Mint az antikvitás szent fái, pogány isteneknek kijáró előjogokat kaptak.
Azt, hogy egy kertbe mi minden kerüljön, nőjön, alapvetően két dolog határozza meg: a növényi lét évezredes helyi vitalitása és az ember elfogódottságai. Az ember pedig elfogult, önző: illatokra, gyümölcsökre vágyik, örök aranykorra, amikor a fái szinte megetetik, jóllakatják. Hogy mi fér meg egymással, vagy mi kénytelen osztozni egymással egy adott terepen, megint csak részint ősi törvények szabályozzák, részint a fantázia. Nem is elsősorban az emberi fantáziára gondolok, hanem a növény biológiai fantáziájára, ahogy megvalósítja önmagát a növésben, virágzásban vagy pusztulásban. A kert alapelve itt a természetesség, a falusiasság: nem baj, ha gyomos a fű, ha itt-ott kaszálatlan, ha a vadvirágok kiszabadulnak, ha a halálra ítélt növény végül is kiirthatatlan marad. De ebbe a rendszerbe szükségszerűen belép az emberi nagyzolás: mi lenne, ha lenne pl. egy strapabíró olajfa is, mely mégiscsak kifejezi a mediterrán lelkületet, amely mellett egészen más például Ovidiust olvasni, netán fordítani, egy magnólia, hiszen Eugenio Montale A magnólia árnya című versénél szebbet nemigen növesztett a tárgyban a literatúra vegetációs kedve. Ezek az önös érdekek akaratlanul is a saját képükre formálják a növényvilágot. Jókait még mindig a szilvafa alatt a legjobb olvasni, Horatius vagy Berzsenyi szőlőlugas nélkül elképzelhetetlen. Antik szerzőkkel ne is foglalkozzék, akinek nincsen kertje!
A kertből egy templomtoronyra és egy kies kúriára látni, régi kovácsoltvas kerítésen át: az itt rekedt barokkra, mely elképzelhetetlen misztikus rózsák nélkül. A rózsáknak robbanni kell, az egekig magasodni, vagy láthatatlanná tenni a kerítést. Az illatos hársokat és a beteges gesztenyéket nézik, a harangkongás csak fokozza buzgalmukat. A református templom tornya csak a kert másik végéből látszik: a kálomista kolompolás és a pápista zúgattatás versengésében edzi torkát a madárpopuláció, szítják harci kedélyüket a seregélyek, fényezik színeiket a tarkatollúak.
„Éltek, mint korallok, hús-csillárok a tengermély édenében, / éltek, mint boldog halhatatlanok, halni-kész halandók, / tüske-ágak, csillagszóró-szépek, eres húskezű-kancsók” – írta Juhász Ferenc A virágok hatalma című zseniális versében. Juhász versei a legnövényibbek, a fantázia édenkertjei. Ez a fantáziaburjánzás a túl közel engedett növényi lét eredménye is, hiszen van-e kedvesebb, mint megalkotni ezeket a bámulatos képeket egy-egy növény láttán? És van-e annál spontánabb öröm, mint hogy a növényhatározók egzakt bölcsessége helyett a húscsillárok, ősgyík-paloták vagy vérrokon-vulkánok szürrealista költészetére hallgassunk?
Egy-egy fa, bokor igazi egyéniséggé válik, megszoktuk őket, kijár nekik a tisztelet, meg kell hallgatni panaszaikat, odafigyelni betegségeikre, tolerálni kicsapongásaikat. Nehezen visz rá a lélek, hogy akár egy ágat is levágjak, ha nem muszáj, nőjék csak ki a nekik kiszabott maximumot. Ez a benevolencia nem egy növényt késztetett öngyilkos hajlamainak kiélésére: az önnön termékenysége alatt széthasadt gyümölcsfa nem csak a költő Janus Pannonius leleménye. Olykor a szomszéd is beavatkozik a kert életébe: pl. hevesen követeli, hogy a kerítés mellé nőtt megátalkodott „gyomot” azonnal irtsuk ki (valójában szlovákul mondta, és azt, hogy burina). Hiába érvelek, hogy pl. a kassai botanikus kertben egy egész sor ilyen van. Persze, hogy konkrétan mi is ez, azt nem tudom egzakt módon közölni, a poétikai elragadtatás meg hasztalan, a dudvás, vétkesen magas, szívmelengetően rózsaszín virágú, felettébb formás „gyomnak” a nyugalom és béke megőrzése végett annyi. A probléma a természet szeszélye folytán évenkénti megoldást kíván, a növény élvezete a szomszéd éberségének függvényét képezi.
A virágok mindig kivételezettek: ott mindig örülünk a jövevényeknek, a tarkák, a szimplák, a tenyérnyiek, az illatosak, a fürtösek exhibicionizmusának. A jácint, az ibolya, a gyöngyvirág a kedvencek. És a foltozó-pöttyöző gyermekláncfű, amit a faluban pimpimpárénak hívnak. Sérülékenyebbek a nagy zöldben, de látványosabbak is. Persze, idővel a naiv kertlakó rájön, hogy minden növénynek van virága, némelyiknek egészen szép, mint például az illatos rozmaringnak, ami mellett csak egy kis illatbecserkésző dörzsikélésért is érdemes elsétálni. Az is természetessé válik, hogy a gyümölcs elfogyasztása a gyümölcsöskertben mennyire intim vendégség: hogy tényleg az ovidiusi aranykor emlékét idézi. Az is törvényszerű, hogy a kerttulajdonos enged gyermekei óhajainak is, és bármilyen szépreményű lakót beenged. Gyilkosságok, balesetek is történnek, járványok is végigsöpörnek a kerten, a szél se mindig a Vág friss illatát hozza.
Fontos kertszervezési feladat a napfény adagolásának megszervezése is: persze, ez a telektájolástól is függ, de valamelyest befolyásolni tudjuk a fény- és árnyjátékmozi műsorrendjét is, és ez sem mellékes.
Élni és élni hagyni, ez a mi kertünk alapszabálya. Újra és újra fölfedezni a szenvedélyesen burjánzó kiismerhetetlenséget.