Hornyik Sándor

Kultúrakritikai geográfia ma Magyarországon

Navratil Judit: Jógagyár, 2010

Egykoron a térképész tudós volt, a földrajz tudományának művelője – legalábbis ezt sugallja Jan Vermeer van Delft méltán híres, allegorikus portréja a geográfusról.

Vermeer azonban nemcsak egy tudóst festett meg, hanem egy kultúrát is, a látás és a láttatás egy lehetséges, és a 17. században igen divatos móduszát, amelyet Svetlana Alpers a képalkotás Alpokon túli, északi típusának nevezett, melynek leíró, leképező, „fotografikus” hangsúlyai eltértek a perspektivikus, itáliai festészet narratív, szimbolikus  vonulataitól. Alpers tehát Vermeer és a németalföldi festészet hagyományain keresztül hívta fel arra a figyelmet, hogy ugyanabban a művészettörténeti stíluskorszakban is lehetnek eltérő világképeken alapuló, különböző típusú vizuális kultúrák. Alpers nyomán Jonathan Crary fejtegette tovább ennek az északi, nála inkább klasszikus (pontosabban karteziánus), mint modern tekintetnek a működését, amely még hitt a világ megismerhetőségében és leképezhetőségében, hitt a centrális perspektíva igazában és objektivitásában.2 Azóta azonban igen sok víz lefolyt az Elbán és a Dunán. A térképészet és a térkép azonban mit sem vesztett aktualitásából, sőt, mintha újra divatba jött volna metaforaként is, amely nem is olyan nagyon régen, a posztmodern idején – jó részt a Jorge-Luis Borges által inspirált  Jean Baudrillard szimulákrum-elmélete nyomán – azért eléggé megfáradt. Ma viszont, a Google Earth korában, lehet, hogy az egyedi, rajzolt térképpel is az történt, mint az analóg fotográfiával: kiszabadult a leképezés objektivitásának kényszerű törvénye alól, és átkerült a képekkel és fogalmakkal szabadon „garázdálkodó” művészek kezébe. Az idei budapesti Art Marketen (az Art Fair nagyszabású utódján) legalább négy (Albert Ádám, Gróf Ferenc, Jean-Baptiste Naudy, Navratil Judit) művész kacérkodott a térképészettel és a földrajzzal, további társaik (Gerhes Gábor, Szolnoki József ) pedig ugyanebben az időben jelentős egyéni kiállításokon tették ugyanezt. Ez persze nem elsősorban a térképészetről szól, és nem is szimplán a kritikai geográfiáról, mely a társadalmi és a politikai egyenlőtlenségek feltárására fókuszál, hanem arról, hogy az utóbbi évtizedben Magyarországon is felerősödött kultúrakritika egyre szélesebb, mediális és elméleti platformon folytatja a maga szélmalomharcát a „magyarság” sorsáért aggódó döntéshozókkal. E küzdelem néhány fejezetére tanulságos és érdekes lehet egy-két pillantást vetni a vizuális kultúra tudományának objektívjén keresztül is. Ez a tudományos apparátus ugyanis kombinálja az ismeretelméletet, a médiatörténetet és a politológiát. Vermeer geográfusa ugyanis nem pusztán egy jól szituált tudós, nem egyszerűen a racionális megismerés allegorikus figurája, hanem a merkantilista gazdaság szimbolikus alakja is, akin keresztül a ma már egyeduralkodó kapitalista logika és ízlés világába is bepillantást nyerhetünk. Az északi, és valójában nagyon is modern tekintet ugyanis az üzletember tekintete, aki – egyesek szerint – elsősorban saját javainak vizuális leltárában, és saját jól prognosztizálható üzleti tervében leli gyönyörűségét.