Kortárs regionális építészet Székelyföldön

Szöveg: Rab Enikő Sarolta

Jelenleg Székelyföldön a regionális építészet a helyi természeti és épített környezethez való illeszkedésről és a falu településszövetéhez viszonyított arányosságról szól, erős kötődéssel a több száz éves faépítészeti tradícióhoz. A 21. században is változatlanul nagy hagyománya van a fa használatának, mint olyan helyi építőanyagnak, amelyből a tetőszerkezetek, belsőépítészeti berendezések és időszakos jellegű építmények készülnek, mind városi, mind falusi környezetben. Ezek az egyszerű, mindennapi használatú szerkezetek alkotóelemei a térség tárgykultúrájának, jelentős mértékben alakítva a helyi identitást. A helyi elementáris építési hagyományból létrejöttek olyan épülettípusok (székelykapuk, csűrök, házak, borvízfürdők, panziók), amelyek erőteljes hordozói a térség atmoszférájának. Emellett a szakmai köztudatban még elevenen él Kós Károly munkássága és az ő néprajzi irányú érdeklődése, ezért ma is lényeges az a megközelítés, amely a néphagyományokat használja fel és értelmezi át, a jelenkornak megfelelő tartalmi, szerkezeti és funkcionális transzformációkkal. A tanulmányban elemzett példákból kitűnik, hogy kreatív anyagi és tartalmi átalakítással a helyi hagyomány képes arra, hogy a 21. század folyamatosan átalakuló igényeinek megfelelő, élettel teli tereket hozzon létre. Az intézményesülés kérdéskörétől, a helyi közösségek bevonódásának mértékétől és az elérhető technológia fejlődésétől is függ, hogy meddig és milyen arányban működőképes ez a kettősség, amely kétségkívül a hely erőteljes archaikus atmoszféráját idézi meg a kortárs építészetben.

(A tanulmány a BME Építőművészeti Doktori Iskola keretében készült, témavezető: Klobusovszki Péter DLA)