Avagy hogyan lesz egy festő vásznából univerzális építőelem

Szöveg: Katona Vilmos

Az építészet irányából közelítve hajlamosak vagyunk kétkedően fogadni annak lehetőségét, hogy a geometrikus művészet meghaladhatja azokat a fizikai és felhasználási kereteket, amelyeket a számára hivatkozási alapot jelentő szuprematista festészet már egyszer felkínált. Saxon Szász János „űrképei” azonban erős állítások amellett, hogy a síkból kiinduló struktúrák igenis képesek meghódítani a teret, mi több, birtokba vehetik a tört dimenziós mezőket is.
A Malevics, Kandinszkij, Tatlin és Liszickij generációjával fémjelzett orosz avantgárd képzőművészet nyomdokain Dél-Amerikában meghonosodó MADI (másként Madí) nemzetközi mozgalom (1946) már döntő lépést tett a geometrikus művészet újszerű szemlélete felé. A magyar származású Gyula Kosice, az uruguayi Camelo Arden Quin és Rhod Rothfuss által az argentin fővárosban, Buenos Airesben alapított közösség a Mozgás, Absztrakció, Dimenzió és Invenció szavak kezdőbetűiben tömörítette konstruktivista programját. A MADI-ban alkotott képtárgyak a síkból részlegesen kitörő formák tiszta kompozíciói, melyeknél a szuprematizmus síkbeli foltjainak statikus univerzuma helyébe egy dinamikusabb látásmód lép. Az analitikus értelmezési korlátokat ellensúlyozza az egymásra rétegzett táblák, az árnyékvetés és a perspektíva révén nyert szabadság, amely már nem csak virtuálisan, hanem ténylegesen áthidalja az emberi tér (a galéria vagy az utca) és az elvont ábrák közötti perceptuális szakadékot. A mozgalom hazai előfutárának Péri László (1899–67) tekinthető, míg az Egyesült Államokban az 1960-as években elterjedő shaped canvas irányzat mutat vele szorosabb rokonságot. Utóbbi arról vált híressé, hogy a vászonképek adott keretei által nem engedte korlátozni magát, a formára szabott alapsík része lett a képarchitektúrának. Nem tévedés ezeket architektúráknak nevezni, hiszen a MADI munkák gyakran az építészek által használt réteges terep- és tömegmodellezés technikájához hasonlóan készülnek.