Makovecz Benjamin grafikus, műfordító

G. álmában egy fal tetején üldögélt, bámulta az alatta elterülő kertet, ahol alacsony fákon kék gyümölcsök teremtek; a kert hosszan elnyúlt, egészen a távoli hegyekig. A másik oldalon mozdulatlan vízoszlopok emelkedtek a magasba, az egyiken egy foltos prém lógott, de valahogy nemsokára kiderült, hogy tükör – ettől kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy mégsincs egészen egyedül. Aztán eleredt az eső. Akkor megjelent egy ember, azt mondta, hogy nem kell félnie, nem lesz semmi baj, és megkérte, hogy szerezzen köveket, mert aklot kell majd építeni, ha megjönnek a bárányok. Aztán megváltozott az álom, G. egy hosszú teremben lépkedett, és hol innen, hol onnan diákok, őrök és állatok bukkantak elő, hogy vele tartsanak. G. kedves volt velük, de valahogy tudta, hogy nem élnek, csak egyetlen állat van köztük, amelyik él, és neki azt kell megtalálnia. Gondolkodott, hogy mitévő legyen, de akkor hirtelen melléugrott az az állat; egy róka volt, a mancsával magára mutogatott, érthetetlen szavakat mondott és nyugtalanul tekingetett hátrafelé. A többi állat eltűnt, némán mentek tovább, a róka lassan hozzásimult, G. valamiképpen úgy érezte, hogy kiegészíti őt, és nemsokára már nem is tudta megállapítani, hogy ketten vannak-e még egyáltalán. A válla egy kicsit fájt, valahogy tudta, hogy nagy veszély közeledik, és meg kell keresnie a volt évfolyamtársait, akit még lehet. Nem sokan maradtak, mert G. nagyon-nagyon hosszú ideig volt fenn egy toronyban, ahol hal-, madár- és denevérfejű babákat varrt vak gyerekeknek. Az évfolyamtársak nem lettek meg, de aztán valahogy elmúlt a veszély; a tájat mély, világosbarna sár borította, kezdetleges formák álltak ki belőle – elgörbült hasábok, amiknek egyenesnek kellett volna lenniük, torz harangok és otrombán elrajzolt dodekaéderek. G. tanácstalanul nézte őket, aztán hirtelen megérezte, hogy mögötte áll a nagyanyja, a kezében egy kulcsot tart és érthetetlen módon azt akarja, hogy játsszanak katonásdit. Aztán a nagymama is eltűnt, és az egész tájon nem volt más, csak fű, magas fű.

Ülök a kertben, G. kertjében, ahol korábban kopár és halott volt a föld; tavasszal ígérettelen, nyáron kemény és poros, ősszel bánatos, csúszós sár lepte, télen meg síkosra taposott hó. G. akkor állt neki a kertépítésnek, amikor az utcában csatornát fektettek; lármás gépekkel vájták ki a sziklás talajt, és hatalmas rakásokba halmozták a kisebb-nagyobb köveket. G. annyit hurcolt fel belőlük, amennyit csak elbírt. Utakat, teraszokat alakított ki; a szemével méricskélte az íveket, egyik lábáról a másikra álldogálva, fejét oldalra billentve, hunyorogva latolgatta – mi, meddig és hova jön.
N. úr gyalázatosan rossz minőségű földet szállított a helyszínre. Nem volt könnyű éveken át gondozott komposzttal pótolgatva feljavítani, de a végére csak sikerült.
Sorra-rendre érkeznek a növények. G. a kertészetekben is félrebillent fejjel nézegeti a sorokat, cserepeket, palántákat; latolgat, tervez – némelyikből kettőt is vesz, másokat drágáll, sajnálkozik, hogy az északi lejtőn, ahol élünk, nem minden növény érzi jól magát. Vannak persze, amelyek vígan megmondják, hogy szeretnek itt lenni, ezek maguktól is érkeznek – vadvirágok, füvek, gyomok. Jól megférnek itt. Legfölül a kerítés mentén babérmeggy-cserjék, a sor végén a néhány évvel ezelőtti nagy veszedelemből valamiképpen mégiscsak megmenekült puszpáng. A kertészetekben a tudományos nevükön emlegetik a növényeket, így aztán a vásárolt fajoknak latin nevük van, a maguktól érkezetteknek (ha van nevük egyáltalán) magyar: „…istenkásája, izsóp, iglicetövis, bájfűfa meg farkashézaggyökér, még maradjatok, te madársüveg és macskatopán, te holdruta alján égő veres mák és prüsszentő hunyor, szeress, rubuscsipke, fehér sandalom…”* Itt vannak mind nagy békességben, nincs gyom és nincs féltve óvott különlegesség, nincs rangsor és nincs ítélet. Nőjetek… – mondja nekik elmentében G., biztató mozdulatot is tesz, és valahogy olyanformán tartja a kezét, mint egy virágkehely.

* Horgas Béla A régi füvészek című versének részlete