Lázár Antal: A harmadik

Minden kornak vannak kiemelkedő egyéniségei tudományban és művészetben. Többségükben már tevékeny életük során befolyásolják vagy alakítják az érdeklődő és jóra-rosszra fogékony kortársaik életét. Ebben élen jár az építészet, amelynek a társadalomra való hatását szerencsére egyre kevesebben vitatják. Ilyen nagy hatású építész volt a közelmúltban elhunyt és életében is elismert két építész óriás, Makovecz Imre és Reimholz Péter, akiket a Magyar Építőművészet lapjai méltón búcsúztattak. Sajnos ez a sorozat váratlanul gyorsan folytatódott, és őket harmadikként ifj. Janáky István is követte.
Élete során azon építészek sorába tartozott, akiket pályájuk során nem követett folyamatos dicsfény és elismerés. Állandó ütközőpont volt terveivel, írásaival, különleges rajzaival és ellentmondást nem tűrő érveléseivel. Divat volt érte lelkesedni és szeretni, de divat volt elveit, munkásságát megkérdőjelezni.
Úgy vélem, hogy kivételes tehetségét senki sem vonta kétségbe.
Megkésett polihisztorként megállta a helyét az építészetben, egyéni rajzai és utolsó éveiben készített festményei a képzőművészetben is nyomot hagytak. Ismert írásai nem leíró jellegűek voltak, hanem erősen líraiak, kritikusak, néha pengeélesek.
Nem kereste a gyors közmegegyezést, csendes lényébe óriási erő és elszántság lakozott, amellyel felvértezve küzdött hivatalos hatalommal, az összeállt és egyeduralomra törő versenytársakkal és a kényelmes középúttal. Ez a harcos csökönyössége talán az okozója, hogy számtalan tervéből, pályázatából kevés valósult meg. Sohasem indult el a mindenki által megszokott úton: a Kresz Géza utcai foghíjon sokak megrökönyödésére 90 fokkal elfordította házát, a mesteriskolás könyvet fakockába zárta, a kiállítási pavilonban lepkéket kívánt reptetni. A megépült házak többségét lakóépületek jelentik, pedig óriási terveket is készített (bécsi ENSZ pályázat – Magyar Péterrel, sevillai Magyar Pavilon díjnyertes terve, Ganz MÁVAG fejlesztési koncepciója), de ezek ma már csak az Építészeti Múzeum kincsei lehetnek. Szerencsére kitűnő alkotások is őrzik munkásságát (Pécs, Schaár Múzeum, Elektromos Sportcsarnok).
Talán csak az oktatásban nem talált külső korlátokat. Utolsó évtizedekben az Iparművészeti Egyetem építészoktatásának olyan nagy hatású tanára volt, amely hatás áthullámzott a Műegyetem hallgatói felé is. Egy tanár ennél többet alig remélhet.
Élete fő művét készen nem láthatja. Testvérével, Janáky Györggyel közösen adtak újabb gondolatokat édesapjuk, id.Janáky István hódmezővásárhelyi művelődési házának bővítéséhez. Ennek művezetésekor hagyta itt a földi világot.
Úgy gondolom, hogy a befejezéshez közeledő utolsó műve (művük) elégtétel lehet egy küzdelmes szakmai élet után. Valószínű megnyugvással gondolkodik ezen az édesapja számára tervezett téglaszobor síremlék árnyékában, ahol mostantól id. és ifj. Janáky István közösen nyugszanak.

Janáky György: Pista bátyámhoz, ravatalánál

Pista bátyámmal közös gyerekkorunk óta nem voltunk ilyen sűrűn együtt, mint az elmúlt hosszú hónapokban.
Halála napján is Hódmezővásárhelyen művezettük együtt vásárhelyi születésű építész apánk gyönyörű művelődési házának rekonstrukcióját és új épülettel való bővítését.
Munka közben érte a halál, mint apánkat annak idején.
Pistát egyik munkája sem töltötte el ilyen izgatott büszkeséggel; nem várta ilyen türelmetlenül a megőrzött és új építészeti minőség megszületését.
Talán ebben a tervezett vásárhelyi együttesben – ahol együtt áll a felújított 40-es évek végi ház és mellette a fiak által tervezett új – akarta Pista összemérni építész talentumát apánkéval, mint egy ókori mítosz erőpróbájaként.
Apánk, id. Janáky István Hódmezővásárhelyen született és Budapesten halt meg. István bátyám Budapesten született és Vásárhelyen érte a halál. A körforgás beteljesedett.
Itt állva Pista ravatalánál, nem szabadulhatunk a hátborzongató gondolattól, hogy egyetemi tanítása legkedvesebb tárgya éppen a ravatalozók ügye volt.
Gyönyörű rajzsorozatai születtek ebből: a legszebbek az épület nélküliek.
Ilyet képzeljünk most ide magunk köré: egy liget tisztását, körben szép fákkal és sövénnyel.
Ahogy Pista rajzolná: tavaszi, nyári és őszi lombozattal, majd kopáran.
Jaj annak, akinek nincs testvére.
És százszor jaj, ha nem Janáky Pista a testvére.
De ezerszer jaj annak elvesztése.
Közös gyökerű műveltségünk és Pistáéval azonos ízlésünk azt a derűs érzést sugallta, hogy létezik egy második énem, mint a számítástechnikában a biztonsági mentés.
Halálával arra ébredtem, hogy visszavonhatatlanul elvesztettem valamit.
De mindannyian vesztesek lettünk: ti is, akik itt álltok, ki-ki olyan arányban, ahogyan rövid evilági pályája párhuzamosan futhatott a Pistáéval.
Arra a kérdésre, hogy mi végre vagyunk ezen a világon: a teremtőtől rendre hiába várunk választ.
De bizonyosságként tudjuk mégis – mivel odaátra nem viszünk magunkkal egyebet, mint a hozzánk közeliek szavait és képeit –, hogy a leginkább fontos az együttlét és a párbeszéd.
A párbeszéd a szó köznapi értelmében, és párbeszéd a művek létrehozása által.
Ahol a mű az állítás, és a befogadás vagy kritika a válasz.
Pista bőségesen részeltetett mindannyiunkat valóságos párbeszédből is, művekből is.
Janáky Pista az emberi elme és kéz által alkotott szépség: az irodalmi, festészeti, építészeti és zenei szépség bűvöletében élt. A teremtett táj és a természet kevésbé foglalkoztatta; annak ábrázolása viszont annál inkább. Ilyen értelemben igazi reneszánsz személyiség volt.
Három éven belül itt hagyott bennünket generációm legszebben rajzoló három építésze: Reimholz Péter, majd Makovecz Imre és most Janáky Pista.
A fiatalon elhunyt Henry Purcell zeneszerző halálakor írta egy angol költő-kortárs, hogy Purcell mester gyönyörű új művekkel már valószínűleg szervezi az égi kórust, de ezt mi, evilágiak nem hallhatjuk.
Ugyanígy, a másik világban, Péter, Imre és Pista húzzák szép vonalaikat (biztosan megbékél Pista is Imrével odaát).
De ezeket a tiszta vonalakat mi már nem láthatjuk.
Isten veled, Pista bátyám, nyugodj békében!

Göde András: Búcsú Janáky Istvántól

J. S. Bach muzsikáját mindennél jobban szerette.
A fúga művészete befejezetlen, 14. Contrapunctusának, a négyesfúga elhaló hangjáról így ír Göncz Zoltán, a Liszt Ferenc Kamarazenekar 1974-es magyarországi bemutató koncertje kapcsán: „Akik jelen voltak, aligha felejtették el ezt az előadást, a befejezetlenül maradt fúgát követő hosszú, súlyos csendet. Mindenki érezte, egykoron valami értetlen, tragikus, igazságtalan, megengedhetetlen dolog történt.”
Ezt a súlyos csendet fogom mindig hallani, ha a hódmezővásárhelyi művelődési házra, Janáky utolsó – még leírni is borzasztó – művére gondolok. A két házra. Az elsőt 1948-ban tervezte id. Janáky István, aminek a felújításán testvérével, Györggyel dolgozott, és a másik, a mellette álló új, amibe az elvárásoknak megfelelő egyéb funkciók kerültek, mert a régit toldozgatni, kiegészíteni szigorúan tilos volta két testvér számára.
A nyár legforróbb napja volt augusztus 6. Hódmezővásárhelyen 41 fokot mutatott a hőmérő. Átadás előtti utolsó hetek. A véghajrá. Pistának nem létezett forróság, nem érdekelte semmi, csak a Ház. Jókedvvel rajzolgatta jegyzetfüzetébe a csomóponti megoldásokat, mikor fentről szólították.
Aggódva néztünk az építkezésről kitolató mentő után. Estefelé kaptam a hírt telefonon, hogy elment…
Most már csak azt a torokszorító bachi csendet hallom.
Talán az Úr elbizonytalanodott a magyar építészet jelen dolgairól. Talán ezért szólítja mostanában magához sorban a legnagyobbakat. Reimholz, Makovecz és most Janáky. Mintha egy erődítmény legerősebb bástyái omlanának össze sorban egymás után.
Elképzelem, amint fent üldögél az Úrral, fehérbort iszogatnak, izgalmas építészeti kérdésekről vitatkoznak. Közben fürkésző tekintettel vizsgáztatja az atya zenei műveltségét. Felnevet, amikor tetten éri, hogy nem emlékszik jól esetleg valamelyik Bach kantáta énekszólamának kezdő soraira.
Szeretett vizsgáztatni és provokálni. Váratlan és végletes véleményalkotása sokakat meglepett és zavarba hozott. Akik közelről ismertük, jól tudtuk, hogy ilyenkor Pista nem bántani akart, hanem minden erejével gondolkodásra próbál kényszeríteni minket, mert a szellemi restséget, azt mindennél jobban utálta. Ilyenkor a hangja kicsit magasabb regiszteren szólalt meg, tudtuk, hogy most koncentrálni kell, mert valami meglepő, valami nagyon elgondolkodtató következik. Mennyi mindent szeretett volna még nekünk elmondani, mennyi mindent tanulhatnánk még tőle. Maradt az a fojtogató csend.
Tizenkét éve jelent meg Zugligeten. Szinte berobbant. Úgy kezdte a tanítást, mintha egész életében erre készült volna. Csodáltam a precizitását. Gyöngybetűkkel írt jegyzeteiből bármikor meg tudta mondani, hogy egy diák a tervezési feladatával mondjuk két héttel ezelőtt hogy állt. Az előre lefűzött A4-es papíron lassan siklott a gondosan kiválasztott színes ceruza. A diákok irigykedve bámulták a lassan életre kelő, hibátlan vázlatokat. Finoman sercegett a ceruza a rajzlapon, de mostantól marad a súlyos csend.
Marad a súlyos csend, de itt marad a sok gondolat is. Búvópatakként él tovább sokunkban, és tanítványai, barátai terveiben. Felnőtt egy új generáció, sőt több, akinek a „nem valamilyen” kifejezés ugyanazt fogja jelenteni. Itt maradnak a szinte évről évre megjelent esszék, amit Pista mindig nyáron írt, Tihanyban, melyekből megannyi szállóige született a szakmában. Nem utolsó sorban itt maradtak a Házak. Időtlen kinyilatkoztatásként állnak. Nem sokan. Igen kevés ez a pár ház. Legalábbis egy Janákytól kevés. Talán ezért érzem a sorok végén azt a bachi elhaló utolsó D-hangot igazán igazságtalannak. Sok terv maradt örökre azokon a legendásan szép tervlapokon. Ha végignéztünk egy retrospektív kiállításán, az egységesen szerkesztett lapokon, az az érzésünk támadhatott, mintha egy időben készültek volna. Nem Pista kiforrott rajzi stílusa kovácsolja igazán egybe őket, hanem az az időtlen kifejezésmód, ami mintha sohasem változott volna a tervein, vagy csak úgy, mint ahogy örök fekete vászonzakója változott észrevétlen az évek hosszú során. A köt változása nem tetten érhető Pista munkáin, vagy legalábbis nem primer módon. Ezt a magabiztos statikusságot irigyeltem talán legjobban tőle. Számomra házai sohasem „korszerűek” és nem idejét múltak. Sokszor elfelejtett, lényegtelennek tartott, de ha jól meggondoljuk, mégis alapvető építészeti történeteket mesélnek el, mint például az esővíz útját a tetőtől a talajig.
Mostanában arról szeretett beszélni, hogy milyen alapvető fontosságú az építészeti ízlés. Többször is hallottam rtőleű, hogy fiatalabb korában apja arra figyelmezette: „Fiam, vigyázz a jó ízlésedre, mert abból kell egész életedben megélned.”
„Arra jöttem rá – mondta Pista –, hogy az építészeti stílusok jönnek, mennek, csak egy örök van, ami felettünk lebeg, és ellenőrzése alatt tartja, az az ízlés.”
Ezek a meglepő, mégis alapigazságokra szélsőségesen kihegyezett gondolatok maradtak meg bennem a legjobban. Ezekre fogok gondolni, ha eszembe jut Pista. Márpedig erre sokszor kerül majd sor, mert mind a munkában, mind a tanításban kikerülhetetlenek lesznek, azok az axiómák, amiket lerakott elénk.
Köszönjük. Pista! Ha odafent találkozol legfőbb tanítómestereddel, Bachhal, kérdezd meg tőle, hogy is van ez a 14. contrapunctus. Hogy is lett volna az igazi befejezés?

Csomay Zsófia: Pistáról

A sors ajándéka volt, hogy az elmúlt 2 tanév minden péntek délelőttjét együtt tölthettem Vele az Iskolában tanítás ürügyén (halovány kárpótlásaként annak a veszteségnek, hogy Reimholz Péterrel való 15 éves együtt-tanításomnak a sors véget vetett).
Ez a két év együtt-tanítás „lerombolta” azt a fetisizált tiszteletet bennem, amit a Mesteriskola (1970-72) elvégzése óta a távolból folyamatosan éreztem Pista személyével kapcsolatban (ezzel azt hiszem, nem voltam egyedül). Ezalatt a szó- és testközelben eltöltött idő alatt megismertem és szívből megszerettem az igazi „janákypistát”, aki nem volt többé fogalom, fétis, hanem esendő, szerethető, zseniális lény.
Mi minden jut Róla eszembe, ha visszagondolok a Vele és a gyerekekkel együtttöltött időre?
Reggel az órára mindig, mindenkit megelőzve Ő érkezett először.
A mindig nála lévő pléhdobozos színesceruza készletét úgy használta, mint más a laptopját vagy iPhone-ját.
Zeneszeretete, hozzáértő gyerekes lelkesedéssé fajult, barokk kismesterek műveiből saját maga állított össze magánműsorokat és ezekből CD-kből csak nagyritkán, kivételezett embereknek adott kölcsön, rövid időre.
Mániákus rögeszméit minden évfolyammal megosztotta (pl. az akácosok az Alföld gyilkosai, az ország ellenségei. Vagy: jó ácsok csak a Dunántúlon teremtek igazán, az Alföldön soha).
Saját életének anekdotikus történeteit (aminek majdnem mindig Ő és az öccse voltak a főszereplői) – mindahányszor, amikor csak alkalom nyílt rá – azonos hévvel és lelkesedéssel adta elő.
Esztétikai érzékét és férfi mivoltát a szép leánytanítványok kihozták a sodrából – leolvasztották róla a szigorú ítélőbíró jeges kérgét.
Gyerekes lelkesedéssel és csodálattal adózott egy-egy különös ötletnek vagy tervnek, azonnal magáévá tette és szószólójává vált az „ügynek” (kiállítások a Fugában).
Soha nem pózolt, átlátható őszinteséggel mutatta meg magát a tanítványok előtt (ettől volt hitele).
Nem érintették a világ változó divathullámai – saját szemében, ízlésében, kultúrájában jobban bízott, mint a hamis üzenetekben – ezt próbálta minden erejével átadni a tanítványoknak.
Nem félt azonnal (akár kinyilatkoztatás-szerűen) mindenki elé tárni a legkülönösebb gondolatait, elméleteit sem.
A legutolsó időkben számtalanszor hallottuk tőle, hogy egy építész legfontosabb ismérve a jó ízlés.
Büszke volt családjára, magyarságára, szívből szerette és értő szemmel ismerte az országot. Igazi „gőz” nélküli mai magyar ember volt (pedig kokárdát soha nem láttam rajta).
Valami ilyesmi kép maradt meg bennem Pistáról. És nagy-nagy szomorúság.

Dobai János: Kedves Pista!

Végül is az lett a vége, hogy szinte levélformában leírom az emlékeimet, élményeimet 701. születésnapod alkalmával.
Persze készíthettem volna szép rajzot, valami igazi meglepetést, de tudod, nem kenyerem. Írhatnék kézzel is (ahogy egy személyes levelet illenék, de mostanában saját írásomat sem tudom elolvasni néhány nap múlva.)
Az első alkalommal Petróczy Gábortól hallottam Rólad, harmadéves egyetemista koromban, akivel a középület terv kapcsán ismerkedtem meg (1975). Az Ipartervben felkeresve őt, bepillantást nyújtott az akkori szakma mozgásába, az akkor fortyogó elméletekbe. Egyik alkalommal átvitt a szomszéd, ominózus WC melletti szobába, ahol bemutatott Neked. Nem sokat beszélhettünk, a NAKI tervei készültek éppen (ha jól emlékszem).
Innentől különös figyelemmel voltam írásaidra, munkáidra. Az akkor itt-ott nyomtatásban látható tervek számomra azért voltak vonzóak, mert érzékelhetően elméleti alapon álltak, pontosak, leleményesek, festőiek voltak, az akkor járatos, már akkor is utált gesztusépítészetet, mely a modern kiüresedett eszköztárának karikatúrájaként működött, láthatóan elutasították.
1977-ben Kefihez kerülhettem – ez is P. G. érdeme, aki felhívta rá a figyelmemet.
Az Ipartervbnen néhányszor udvarian keretek között találkoztunk itt-ott (folyosó stb.). Ha jól emlékszem, egyszer-kétszer összegyűjtöttem a bátorságomat és bekopogtam az V. emeleti szobádba, aktuális munkák után érdeklődve. Úgy emlékszem, nem voltál túl barátságos, néhány mondat után különféle teendőidre hivatkozva leráztál (most már megértem).
Új helyzet állt elő 1980 augusztusától, a Mesteriskolás felvétellel. Szendrői Jenő bölcsessége és akarata lehetővé tette, hogy az Északtervben töltött másfél év után visszakerülhessek az Ipartervbe. Ráadásul Téged jelölt mesteremnek (vagy fordítva: engem a hallgatódnak). Az akkori viszonyok között ez szoros munkatársi kapcsolatot jelentett. Így szeptembertől, a Mesteriskola kezdetétől a szobádban ülhettem.
A beilleszkedés nem volt gyors (hiszen egy teljesen összerázódott közösségbe érkeztem: MP, ML, TÁ). Az itt töltött két mesteriskolás év, és még utána két másik, döntő volt a pályámon.
Ha csak szavakban szeretném rögzíteni, mit is láttam, mit is tanultam: szorgalmat-állhatatosságot, türelmet, pontosságot, a kiérleltség keresését.
A szavak, a pontos fogalmazás, olykor a szóvirágok erejét. Az olvasottságot.
A lelemény, az alternatív megoldások, eszközök keresését, a szakértők felkutatását, a velük való együttműködést.
A kiviteli tervezés szeretetét, mint az igazi eszközt, amellyel a minőség elérhető.
A rajzolás örömét, szépségét.
Ezek az élmények nem valamiféle iskolás vonatkoztatási rendszerben, hanem a mindennapi munka közben értek. Mindezek forrása akkor Te voltál, és mint azóta is látom: mindmáig Te vagy.
Remélem, sokan gondolják így, akik a közeledben lehettünk, és sokan fogják gondolni még.