Kollár-Klemencz László filmrendező, tájépítő, zenész

A kertet erdő veszi körül. Egy térben van az erdővel, együtt veszik a levegőt, csak egy kerítés választja el azt a piciny foltot a rengeteg közepén. A kerítés a természetnek szimbolikus, nem állít meg semmit, épp, hogy nehéz legyen a kutyáknak kimenni, s a vadaknak bejönni. Nehéz, de nem több. A nehézség meg erőt szül, és furfangot, okosít, csiszol, s az így nevelkedett állatoknak ez sem jelent többé akadályt. Hívja őket az erdő, hívják éjszaka a vadak, a távolból ugató rókák, a közelben a szarvasok patái alatt roppanó ágak, a vaddisznók csörtetése, röfögése, ahogy végigtúrják éjszakánként a környéket gombák, férgek után kutatva, csoportosan, nagy nyugalomban, csak szuszogva, szörcsögve a száraz fekete erdei föld porától. Dugják fel a kutyák a fejüket a magasba amennyire csak tudják, s mozdulatlan figyelnek a hangok irányába, ugatnak, sokszor egész éjszaka csak ugatnak, s amikor feltornyosul bennük a feszültség, vagy épp annyira közel jön a kerítéshez a vad, akkor nekilódulnak, azonnal megtalálják a kerítés leggyengébb pontját, és mennek. Reggelre, ha hazaérnek, befekszenek az almafa tövébe, vagy a hordó víz alá, és onnan álmodják újra az éjszakát a negyven fokos árnyékban.
A magok az erdőből évről évre újra és újra elárasztják a kertet. Nagyobb éjszakai viharok után ágak hevernek a kertben, tölgyfaágak, vagy éger, esetleg juhar, az erdő fái rálógnak a kertre, használják, lepotyogtatják ide a magjaikat, s évről-évre új hajtásokat nevelnek. Amihez hozzáérünk a kertben, de nem ültetünk semmit ott az csalán nő, a csipkebokor, a szeder, szúrós hosszú lengő hajtások, amiket a kutya is messze elkerül, mert ha beleakaszkodik a bőrünkbe felhasít, és nem könnyű a kampós tüskéket kiszakítani a karjainkból. Mintha az erdő őket küldené elsőnek, hogy kellemetlenkedjenek a betolakodókkal, elvegyék a kedvünket, és elüldözzenek innen, s ha majd a csalánok, tüskés szedrek kikergettek, jöhetnek a szelíd növények, az erdőből, mint második szakasz, ami után lassan visszafoglalja az erdő a kertet.
Az erdő önmagától nem tart fenn tisztást, rétet, nem akar semmi olyan területet, ahol nincs fa, bokor, csak önmagát akarja tudni mindenütt. A gyenge föld, szikla, kiüresedett talaj az egyetlen ellensége, de azzal sem adja fel. Az erdő olyan erő, amivel csak a rossz szándék, hazugság, irigység, képes kikezdeni, belerondítani, de a végső győzelem mindig az erdőé.
Mi is tudjuk, ideiglenesen vagyunk beengedve. Keressük a keretetek, mit enged meg az erdő nekünk, mik azok a találkozási pontok, ahol megférhetünk mellette.
Ilyen a kertünkön belül a veteményes. Egy kísérleti telep, ahol minden tavasszal ahogy kienged a föld lelkesen takarítjuk el az elmúlt év száradt kóróit, tüzet rakunk, újra és újra megpróbáljuk elültetni a retket, salátát, cukkinit, paradicsomot, babot. A talaj kemény, agyag keveredik a fekete erdei földdel, kapálni, ásni nagyon nem engedi magát, ráragad a fémre, egy-két ásónyom után újra és újra le kell vakarni a földet, hogy megint bele tudjunk vágni. Az agyag alatt száraz bazaltkövek fekszenek, mint a sziklák, nem engedik, hogy az ásó éle mélyebbre hatoljon. Aztán nyár közepén, július derekán beindulnak a gyomnövények, nem tudjuk honnan jönnek, körülöttünk sehol nem látni parlagfüvet, kórót, paréjt, csattanó maszlagot, mégis a kertben, az erdő közepén feldugják fejüket, mintha bent aludnának évszázadok óta a földben, és csak arra várnak, hogy valaki bele merje vágni az ásóját a földbe. Az lehetetlen, hogy éppen azon a napon idefújja őket a szél, nincs honnan idefújnia, el vagyunk zárva, mégis itt vannak. Összefüggés lehet a kapa, vagy ásó, vagy a markológép vas élével, mert a vaddisznók szarus agyarai, ha feltúrják a földet, utánuk soha semmi parlagfű nem nő az erdőben. A fémmel kell érintkezniük, az ember alkotta anyaggal, s akkor érzi a föld, hogy újra kell teremteni ott a világot, elölről kell kezdeni mindent.
Eljön a nyár közepe, és éppen, mikor kezdene beérni minden gyümölcs. túlnő rajtunk a kert, egyre kisebb területeket tisztítunk meg, aztán már csak nyomokat, végül az ültetett növények környékét, majd megint őszre mindent belep a vad növényzet.
Az erdőben a kert küzdelem, keresgélés, szinkronitás keresése a természettel, az együttélés nagyiskolája, az elfogadás nagyiskolája is, ahol tudomásul kell venni, hogy vannak nálunk sokkal nagyobb szándékok, aminek mi nem megalázottjai, sokkal inkább része kell, hogy legyünk, de semmiképp nem urai, irányítói.