Konceptuális építészeti törekvések a huszadik század második felétől napjainkig

Szöveg: Mizsei Anett

A huszadik század építészetének meghatározó stílusa, a modernizmus az 1960-as évekre erkölcsi válságba került. Miközben a technológia, a tömeges építkezések igénye, illetve a modernben megjelenő pozitív komfort- és higiéniai szempontok természetesen továbbra is fontosak voltak, eszmei szempontból többé már nem tudta teljesíteni az építőművészet iránt támasztott igényeket és lekövetni az újabb kori társadalmi változásokat. A ’60-as években megjelentek a kritikus hangok, illetve a modernre kritikusan tekintő irányzatok. Ezek középpontjában a személyes és autokratikus viselkedéskontroll, a hierarchikus szervezési elvek, a – csak madártávlatból érzékelhető – monumentalitás és geometriai ismétlődés mellett az univerzalista megközelítés áll. A kulturális különbségek, a környezet-ember viszony félreértése, az emberi tényező túlegyszerűsítése és a forma-funkció kapcsolatra alapozott tervezés korlátos volta mind szempontként jelent meg, amikor a modern bírálatáról volt szó. Összefoglalva a fentiekben rejlő ellentmondás lényegét: bár a modernista elmélet és tervezés előszeretettel hivatkozik antropocentrikusságra, valójában a technikai hatékonyság vezérli. Az a gondolkodás, miszerint az építészet az architektúrától és a racionális, funkcionalista megközelítéstől független jelzéseket, jelentéseket, szimbólumokat hordozhat, a posztmodern időszakban jelent meg ismét. Ugyanekkor került az ember valódi igényeinek megértése a kutatások és építészetelmélet fókuszába. A konceptuális építészetet tehát egy, a huszadik században kialakuló válság hívta életre, amely válság párhuzamba állítható a képzőművészet területén zajló folyamatokkal.