A négy pillér

Szöveg és fotók: Benkő Melinda

A 21. században újraértelmezendő fenntarthatóság a lokalitás fizikai és társadalmi adottságainak előtérbe helyezését, a multidiszciplináris elméleti tudás és a mennyiségi fejlődés helyett a minőségire alapozott gyakorlat érvényesítését követeli meg. A társadalmilag konstituált tér, a már urbanizált táj megismerése és jövőtudatos újrahasznosítása az építészek feladata is. Az írás három – nemcsak az építészet- és urbanisztikában, hanem az élet számos más területén általánosan használt – szó: a környezet, a komplex és a fenntartható bemutatására vállalkozik.

Az első építészelméleti írásos alapmű, az ókor római birodalom tudását összegezve és a több évezredes klasszikus európait meghatározva, az épületekkel szemben hármas – firmitas, utilitas, venustas (szilárdság, célszerűség, ékesség) – követelményrendszert állított fel, és a házak többsége, a város fizikai (térbeli) és szellemi (időbeli) környezetéhez két évezreden keresztül szükségszerűen kötődött. A modernizmus, habár a történeti építészet teljes megújítására törekedett, az ókori elveket éltette tovább, nyelvezetében és gondolkodásában a szerkezet, funkció és forma triumvirátusa megmaradt. A mennyiségi és térbeli növekedés, az életmód változások építési igényeinek minőségi kiszolgálása, a nemzetközivé alakuló gazdaság és építészeti-mérnöki ismeretek az építést azonban környezetétől egyre több esetben függetlenítették. Visszafordíthatatlan átalakulási folyamat indult be, és az ebből adódó veszélyek későn tudatosultak, a vészkiáltások a mennyiségi fejlődést folyamatosan ösztönző erőviszonyok között perifériára szorulnak. 1972-ben kap nyilvánosságot a Római Klub, a „növekedés határai” című, a gazdaság és a népesség növekedés globális méretű ökológiai következményeit előrevetítő kutatás alapján készített jelentés, a fenntartható kifejezés pedig 1987-től kerül a mindennapi szóhasználatba. A modern kritikájaként, a 60-as évektől erősödnek a helyi adottságokat újra felfedező és értékelő építészeti elméletek, megjelenik a posztmodern kritikákra épülő kontextualista irányzat. Az újabb fogalmi hármas az alkotást – a folyamatot és eredményét is – a helyhez (genius loci), az időhöz (zeitgeist) és az emberi szellemhez (spirit), vagyis a komplex környezethez való viszonyával definiálja, ugyanakkor a „tartósság, hasznosság és szépség” értékeibe vetett hit továbbél.