XII. Velencei Biennálé, 2010. augusztus 29. – november 21.

Főkurátor: Kazuyo Sejima
Szöveg: Szegő György
Fotó: Bujnovszky Tamás, Szegő György

A főkurátornő jelmondata – „az emberek az építészetben találkoznak” – triviális szlogen. Akár a világ építészeinek találkozására is leszűkíthető az értelmezés. De úgy is gondolhatjuk: földi létünket ma túlépített, nem természetes környezet keretezi, ez az építész prakticizmus számára fokozott felelősség – elvben.

Közben a valóságban törékeny civilizációnk elszenvedi a manipulált fogyasztás, a növekedésfétis okozta károkat s a kényszeres építkezésben a hiteles architektúra akár fordulópontot is jelenthetne. Kis lépés: az Arsenaléból hiányzik sok, évek óta ismétlődő sztár neve – a kivétel az életműdíjas Rem Koolhaas. A mustra így szárazabb, bár Wim Wenders Sejima-filmje szenzáció.
Az 53 nemzet pavilonjai/kiállításai között friss látvány Kanadáé, szinte mélytengeri architektúrába merülünk. A labor-építőkockákból nőtt meseszép „élővilág”, bár a nézők mozgására is reagál, szinte Madách Tragédiájának utolsó dermedt színeit jeleníti meg. Ugyancsak látványos a francia pavilon, ahol az urbanizáció nagy ugrásait látjuk Párizs lüktetésének légifelvételein/térképein – és grafikonokon. Az ausztrál pavilon egyfajta 3D/UV show, inkább csak elegáns szemfényvesztés. A koreai pavilon tradicionális fa háza történelmi high-tech, a kézművesség csúcsa, amit az ingatlanspekuláció elseper a Keleten. A japán pavilon izgalmas városértelmezés (l. még Bugya Brigitta írását).
Különlegesen erős kiállítás az oroszoké: professzionista „szovjet” mozival indul. Egy fiú és egy lány szerelmét/életét követhetjük végig az immár idős férfi csónakázó tavi emlékezés-snittjeiben. Érzelmekkel teli városuk/textilgyáruk pusztulása a háttér. Egy csapóajtó nyílik a következő terem körpanorámájába. Felismerhető az előbbi „hely”, de a csónak luxusyacht, a gyár helyén procc villák, loftok. A cirkoráma „díszletfestésének” etetős stílusa az építészeti marketing illúzióiparát figurázza ki. Újabb csapóajtón át lépünk a konkrét építészeti tervek közé. A demó profizmusa – a kurátorok dramaturgiája szerint – arról a jólét-komfortról beszél, amiben az építészek sem hisznek. De mesterségük gyakorlásának törvényei szerint precízen végrehajtják a befektetők diktálta feladatot…
Ennél is nagyobbat szólt a bahreini pavilon, ami Arany Oroszlán-díjas lett. A dúsgazdag ország kibetonozza tengerpartjait, főutak, luxus-lakóparkok, sétányok épülnek. A „hely” régi lakói halászok, nem találják a helyüket az új világban. Villa Negrájuk nem volt fényes lokál, de a tenger nélkül nem tudnak élni. Panaszra mennek a miniszterhez, abölcs és igazságos államférfi pedig segít nekik…
A görögök a hétköznapi életmódba szeretnék beemelni a felelős ökológiai gondolkodást. A bevezetőben említett károk kezelésére olyan nyers, eszköztelen ökotechnológiát mutatnak be, ami az archaikus játékokhoz hasonlítható. Az idővel játszik Anglia pavilonja is: John Ruskin velencei nyomait követve irodalmi nyomozást indítanak Villa Frankenstein címen. A kibucok közeli múltját pásztázza az izraeli pavilon. Az urbánus modernizmus eddig ismeretlen, de most meglepően gazdagnak bizonyuló „vidéki” kalandjait mutatják be.
Az északi országok kiállítása és a külön finn pavilon a szokott magas színvonalú tervek, házak mustrája. A fejlődés ott viszonylag egyenletes volt, nem kell szembesülnünk a friss környezet-átalakítás identitást semmibe vevő Sturm und Drangjával. Ott emberek és tárgyaik önazonossága nem ütközik: mivel jó évszázada holisztikus gesztussal kezelik a természet és a magas komfort harmonikus viszonyát. Az orosz vagy az északi országok kortárs építészete alig különbözik: „emberek találkoznak” mindkettőben. Mégis: az architektúra más ritmusokat diktál. Ott volt rá egy évszázad, emitt egy generáción belül kell átugraniuk 4-5 emberöltőt. Az ember rugalmassága véges, a kelet-európaiak és az építészet találkozása gyakran válik tragikus képletté. S az orosz kurátorok ezt most ki is mondták.
Ausztria pavilonja a felzárkózás büszkeségéről szól. Az osztrákok a „kortárs” nagy ugrásához az oktatásban fogtak hozzá. Az építészképzésben nem idegenként vettek részt a „sztárok”, tán mert praxist is indítottak Ausztriában. Sokak most az ország nemzeti pavilonjában állíthatnak ki. A találkozás létrejött. (v.ö. az osztrák Andreas Fogarasinak a Képzőművészeti Biennálén két éve Arany Oroszlán díjat nyert, meglehetősen építész/szociológiai szemléletű magyar pavilonjának egymás mellett elbeszélő fogadtatásával.)
Végül a magyar recenzió előtt a német pavilon „Vágy” című, építészeti rajzokkal operáló koncepcióját is megemlítem, mert tárgya igen hasonló a magyarokéhoz. Egy nagy nemzetközi könyvkiadó támogatásával – és két kötettel – hangszerelték, mégsem nagyhatású az előadás.

Kezdetben van a vonal
Borderline Architecture / Magyar Pavilon

Kurátor / curator: Wesselényi-Garay Andor
Építész / architect: Ferencz Marcel
Fotó / photos: Bujnovszky Tamás

A pavilon mottója: „A rajzzal kapcsolatos vélekedések száma végtelen. Tény viszont csak egyetlen: a rajz VAN. LÉTEZIK.” A meghívott építészek közül számomra azok kommentárja vonzó, akik az építészeti rajzban a szellem palotájának építését látják. A Biblia első szava: „Beresit”– kezdetben. „Kezdetben vala az ige”. Ami az architektúrában nem a körző vagy más eszköz, hanem maga a vonal. Ezt a mindenki által követhető egyszerű koncepciót a kurátorok, a filmes és fotós munkatársak differenciált tartalommal, érdeklődést vonzó képnyelven tálalják, amihez pl. a német pavilon, hasonló koncepciójával, közel sem jön.

A „nehezen használható magyar pavilon” fény-vonalak labirintusával fogad. A fénypászmák (zsinórok) végén ceruza lóg, sűrű rasztert sraffozva. A fényrácson át a felkért építészek – magyarok és külföldiek – in vivo (film) és in vitro (kiállítás) rajzait látjuk. Azt a hihetetlen sokrétű és differenciált lehetőséget prezentálják, amiről az ünnepélyes nyitón előadást tartó magyar/amerikai Magyar Péter magas szinten értekezett. S neki szabad hinni, mert mesterien rajzol, két – itt csak hivatkozott kötetében – is a rajzba rejtett szellemit analizálja.
Platón ideáinak ceruzalabirintus-barlangjából tekintve a vetített filmeket: van építész, akin látni, hogy élvezi a „vonalat”. És van, akinek csak a kezét látva/követve érezhető a kifejezés lehetőségének gazdagsága. A (pausz)papíron vibráló platóni árnyak magasztos történetei élményszerűen peregnek. Egy hozzám közel álló személy ezt tízévesen úgy fogalmazta meg: „húzok egy vonalat, s abból még bármi lehet”. Kevésbé ünnepélyesen érdekes, amikor a „találkozást” egy praktizáló építész kb. így meséli el: „együtt leülünk a megrendelővel, hogy átélje, ahogyan rajzolok, s ezután már könnyű lesz elérnem, hogy együtt gondolkodjon velem”… Azaz, a fogyasztás manipulációját is jelentheti az ilyen vonalvektor. Arisztotelész materializmusának (nem euklideszi) párhuzamosaival a „találkozás az architektúrában” célt a végtelen enyészpontján sem lehet elérni. Pedig a perspektíva a polgárság 600 éves találmánya.
Frappáns befejezés lenne, ha a magyar show-t díjaznák. De Bahrein nyerte a pavilonversenyt a fenti mesekoncepcióval. Kérdezem én is, mint Az Irodalmi Nobel-díj/száz év történetéről c. kötetében (Európa, 2004) Kjell Espmark: „Miért Sully-Prudhomme, Rudolf Eucken, Grazia Deledda és Pearl Buck? Miért nem Tolsztoj, Ibsen, Proust, Kafka és Joyce? Lehetséges-e egyáltalán, [k.: K. E.] hogy egy nemzetközi díjnak ne legyen semmiféle politikai aspektusa?” De hát ez csak játék. Komoly az lenne, ha az építészeti biennálékon az olyan egyéni építészeti teljesítmények dominálnának újra, melyekben a tehetség szabad érvényesülése figyelembe venné a közös érdekeket, megbecsülné, ami a másik egyenlő és szabad ember igényeivel harmonizálhat. Ha a problémák felvetésén túl egy-egy mustra azokat az új utakat láttatná (ha lennének egyáltalán ilyenek), amelyek mentén az „emberek a természet és az építészet harmóniájában találkoznak”. A késleltetett fejlődésben Közép-Európának, nekünk, maradt még sanszunk. Ezt most is erősen érezni lehetett, ami többet ér, mint a zsűri verdiktje.
Mondá a pavilon kiáltványa: „Az emberek a rajzban találkoznak” – Platón kontra Arisztotelész.