2016. március 3-6.

Szöveg: Zöldi Anna

Long Studio, Fogo Islands, 2010. Építész: Saunders Architecture

A 8. Budapesti Építészeti Filmnapok ezúttal is tartotta magát vállalt küldetéséhez Az immár a régió legrangosabb rendezvényévé vált filmszemle az építészetet nem művészi kimonóban és nem is magasztos palástban idézi meg, hanem a mindennapok jelmezében: otthonkában, vagy esetenként vasalt öltönyben, ha a helyzet és az érdek úgy kívánja.
Nem menekülhetsz az építészet elÅ‘l – állítja a Kortárs Építészeti Központ, a fesztivál ötletgazdája és szervezÅ‘je. Minimum kétértelmű kijelentés, amit a korántsem kizárólag a szakmának szánt válogatás azután mindahány értelmében tételesen igazol. Egyrészt triviális – nincs menekvés, mindnyájan az építészet felhasználói vagyunk, ráadásul többségben városi patkányok, akik készen kapják az odúikat, és sok esetben vajmi kevés beleszólásuk van abba, hová vezet akijárat. Az, amit ma építészetnek nevezünk, egyre inkább a hétköznapi igényeket szolgálja, szemben a történeti korok transzcendenciával átitatott épület-csodáival. A feladat nagyon is prózai, és ezzel párhuzamosan egyre inkább elÅ‘térbe kerül az épület és ember viszonya, legyen szó Berlin fÅ‘terérÅ‘l, vagy egy városi disznóólról Ukrajnában. A fesztivál filmjei közül sok ezt a megélt építészetet állította fókuszba. Kiemelt témaként foglakozott a városi terekkel, a berlini Alexanderplatz ellentmondásos tervpályázatától a Széll Kálmán tér átépítésén át a Lechner tudásközpont archívumából válogatott szocialista városközpontokat bemutató filmekig. A magyar anyag jelenléte jó irány, és talán azt jelzi, hogy készülnek és készültek itthon is élvezhetÅ‘ dokumentumok e tárgyban- hisz a fesztiválra válogatott alkotások kerülnek.
Berlin példája azonban már átvezet a mottó másik értelmezéséhez: építészet nem csak szolgálat, hanem hatalmas üzlet is, és ehhez mérten agresszív – bekerít és leterít, befurakszik a föld alá, és minden talpalatnyi helyet birtokba próbál venni, ahol hasznot remél. (Milliós földalatti háború James Dawson, 2015). A fesztivál nyitófilmje Kínába kalauzolt, (A kínai polgármester, Zhou Hao, 2015), és persze Kína amúgy is bÅ‘ven kínálja az extremitásokat e téren (Paloták földjén Adam Smith, Song Ting, 2015, Bérelj külföldit kínában! David Borenstein, 2015). De nem kell ilyen messzire menni – az Alexanderplatz pályázata (Végállomás, Alexanderplatz Hans Christian Post, 2015) ékesszólóan mutatta, hogy mi a különbség a nyertes Hans Kollhoff beszédes nevű Kis Manhattan tervének üzleti szelleme, Daniel Libeskind építÅ‘művészeti attitüdje, és a harmadik helyezett, eredetileg keletnémet származású tervezÅ‘ közösségi és városhasználati szempontokat elÅ‘térbe helyezÅ‘ megközelítése közt.
Rendes fesztiválhoz illően az aktualitások is terítékre kerültek: az olimpia és városfejlesztés Görögországban, múzeumépítés Hollandiában, és a mi leendő Nemzeti Galériánkat tervező építészpáros Kazuyo Sejima, és Ryue Nishizawa munkásságának ékes darabjai mellett helyet kapott egy blokkban a monori biobrikett-szárító története is. A legellenszenvesebb ingatlanfejlesztő címét a skót gazdák földjén golfpályát építő Donald Tump nyerte el (Le vagytok Trumpolva! Anthony Baxter, 2011). Pozitív példaként a paradicsomi élővilággal, ám megélhetést kínáló munkával már nem rendelkező Fogo szigetek megújulását követhettük nyomon. Egy hazatelepülő építész és befektető összefogásával létrehozott alkotótelep a minőségi építészet és a közösségteremtő innováció eszközével elérte, hogy a sziget imsét képes legyen az önfenntartásra, és újra birtokba vegye a megújulásra képes generáció. A fesztivál filmjei nem mondtak mást, mint amit amúgy is tudunk, de nem árt ismételni: építeni felelősség, kis közösségek, de akár az egész emberiség iránt.