Museum der Moderne, Salzburg, 2015. március 28. – június 12.

Szöveg: Szegő György

Kiállítási enteriőr, az előtérben Jabornegg & Pálffy Architekten: a Dóm tér mobil tetőszerkezetének makettje, 2004

Van valami utópisztikus Salzburg felvirágzásában. A 17-18. században – itáliai mintára – a védett alpesi medencében „melegebb éghajlatot” álmodtak. Nem a globális felmelegedésre gondolok, hanem valamiféle független kultúrára, amely a Rómából kinevezett hercegérsek közvetítésével mind a Habsburg, mind a német uralkodóházaktól alig determinált miliőt ígért. Mondhatni: művészeinek nagyobb autonómiát, a városnak identitást jelentő szabadságot.
A jó háromszáz éve tartó, szinte töretlen folyamat ellenére sem mindent sikerült megvalósítani. Például Hans Holleinnek sem adatott meg, hogy megépítse Salzburgba tervezett Guggenheim Múzeumát (1989), de ugyanazon a helyen megvalósult a Modern Múzeum, éppen amelynek mostani kiállításán alaposan körüljárják a témát, emlékeztetve a realitásokkal egykor versenyző alternatívákra. Például Vincenzo Scamozzi 1606-os Dóm-tervére, ami helyett Santino Solari „kisebb” temploma épült meg 1614–28 között. Vagy Hans Poelzig misztikus Festspielhaus terveire 1920-ból, amit akkor a városszéli Hellbrunnba képzelt el. Azután csak tervben van most itt Álvaro Siza Poelzig Ünnepi játékok-reflexiója is 1986-ból, amit ő a belvárosi Casino Winkler átépítéseként képzelt el. És a legfrissebb „adósság” a Delugan Meissl iroda panorámaliftje 2003-ból.
Az egész tárlat emelkedett tónusát nem az elszalasztott esélyek utáni nosztalgia hatja át. Inkább egyfajta folyamatos párbeszéd részeként prezentálja maga a város. Arra fókuszálnak, hogy milyen is lehetne/lehet az a „szociális egész”, amit a mai gazdasági-turisztikai bőség és a város rétegzett hétköznapi lakói együtt működtetnek. Tehát a kiállítás a „fejlődés” pozitív keretébe foglalja azokat az építészeti teljesítményeket is, amelyeket az adott pillanat – sokféle okból – veszni hagyott, de értékeik vitathatatlanok.
Persze a kiállítás ebben a szélesebb értelmezésben nem csak rajzokat, digitális és anyagszerű látványokat, maketteket jelent, hanem írott terveket – mondhatjuk úgy is: víziót és koncepciót, amelyekre a tematikus egységeket ráültethették. És amelyekhez a számos kísérő rendezvényt is illeszteni lehet, mai projektismertetőket, vitaesteket, beszélgetéseket. Ezek az események a kiállítók szándéka szerint a mai utópiák, fejlesztések fontos szűrői lesznek/lehetnek. Valahol a folyamatos diskurzus egy, a kézenfekvő „meg nem épült Budapest” párhuzamnál (lásd: világkiállítás, Deák téri Nemzeti Színház, stb.) ökonomikusabb jövőt ígér. A koncepcióépítés az átalakítás alatt zavartalanul működik.
Az kísérőesemények közül kiemelkedik az a kapcsolt tárlat, a Kedvenc projektem – sosem hallott salzburgi tervek, amelyet az Initiative Architektur (a tartományi építész szövetség) szervez március 28. – július 12. között a Künstlerhausban (Hellbrunner str.3). E tárlatot ahhoz a Budapest Galériában 1981-ben Gerle Jánossal rendezett kiállításunkhoz hasonlítanám, amely Építészeti tendenciák Magyarországon címmel elsősorban fiókban maradt terveket gyűjtött össze.