Magyarok a Bauhausban, Janus Pannonius Múzem, Pécs, EKF 2010. 08. 15.-10. 24.

Szöveg: Szegő György

Molnár Farkas: Vörös kockaház, 1922-23, makett: Pelényi Margit, 2009

Magyar Bauhäuslerek itthon – a jelző mindjárt felveti a kérdést is: kik is ezek a magyarok? Az iskola a történelmi Magyarország széthullásakor született, több alkotó hirtelen határon túli lett, az iskola meg egyenesen nemzetközi volt. A háború sokkja után sokan útnak indulnak a Bauhausba, a megújulni akaró európai kultúra bázisára – a Baranyát/Pécset fenyegető elcsatolás veszélyében csak Pécsről heten. A német-magyar tárlat komoly lehetőség, a vállalkozás nagyszabású, de a kényszerűen szűkkeblű kiállítóhellyel felemás is: ez a tékozló utókor paradoxona. A hiánypótló tárlat a méltó berlini közegben (2010. dec. 1- 2011. febr. 21.) bizonyosan még nagyobbat fog szólni.

Tavaly, a Bauhaus-alapítás 90. évfordulóján az intézmény egyetemes kisugárzása az egyesült Európa egyik bölcsőjeként vétetett számba. A magyar mérleg három tanár: Moholy-Nagy, Breuer és Berger Otti, és 22 tanuló: Bánki Zsuzsa, Blüh Irén, Tarai (Čačinović) Lajos, Fodor Etel, Forgó (Fröchlich) Pál, Johan Hugó, Kárász Judit, Leppien Zsuzsanna, Lichtenthal Ernő, Molnár Farkas, Markos (Ney) Zsuzsa, Pap Gyula, Sugár (Schwarz) István, Stefán (Szelle) Henrik, Téry (Adler) Margit, Weiner Tibor, Weininger Andor, az erdélyi szász-magyar Neuberger Georgina, Neugeboren Henrik és Thal Ida, a vajdasági Müller Miklós és Zádor István. Hozzá jön a Bauhaus-folyóiratot szerkesztő erdélyi Kállai Ernő, és a különálló, festőként később Pesten iskolát indító aktív résztvevő, a szintén erdélyi Bortnyik Sándor. Mellettük a Gropius-irodában dolgozó pécsi Forbát (Füchsl) Alfréd és a szolnoki Sebők István adja ki a ma ismert magyar névsort.
Drámai életút jutott ki nekik: Bánkit és Bergert Auschwitzban, Sebőköt Moszkvában gyilkolták meg, Molnár itthon halt bele háborús sebesülésébe. A zsidó származású Breuer, Moholy-Nagy vagy Weiniger az USA-ban, Forbát Svédországban, Fodor Etel Dél-Afrikában, Neugeboren Párizsban halt meg, Stefánt – mint svábot – kitelepítették Németországba. Sokan emigráltak a világ négy sarkába, csak egy kisebbségnek adatott meg, hogy a második világháború után, belső emigrációba szorulva, itthon mellőzzék. Keveseknek, hogy dolgozhassanak, és még kevesebben cáfolhatnák, hogy mára az egész kísérleti művészet diaszpóra-létbe kényszerült. Az iskola a későbbi diktatúrákban csak közvetetten hathatott, hisz szelleme a náciknak „balos”, a kommunistáknak „polgári” volt.
Pozitívabb megközelítésben az alkotók sorsát úgy is fel lehet fogni, hogy a Bauhaus-modern egy új nyelv, amit az emigránsok az elveszített anyanyelv pótlására formáltak. A kurátorok felsorolása szerint ezt a „nyelviskolát” járta Kepes György, Vasarely, (Amerigo) Tóth Imre is.
A több száz, elsősorban képzőművészeti alkotást felvonultató tárlat alapján kimondható, hogy a mai Európai Unió kulturális alapozásánál a modern világ – tetszik/nem tetszik – arculatában a Bauhaus magyar alkotói meghatározóak voltak. Breuertől itt látható a bicikliváztól ihletett Vaszilij-csőszék és a nyárspolgár-pukkasztó női toalettasztal. Utóbbi erősen idézi Moholy-Nagy Fény-tér modulátorát – azt, aminek rekonstrukciós terveit annakidején, 1930-ban Sebők István szerkeszti fel (l.: Szegő Gy.: Moholy-Nagy retrospektív, MÉ 2010/1). A Schirn/Frankfurt Moholy-Nagy tárlatának fontos Sebők-munkái most hiányoznak, de győri színház-pályaterve meglepetés. Weininger korszakos színháztervei viszont rangosan jelen vannak – a Gömbszínház modelljét Pelényi Margit és Szabó Miklós (más házakéval együtt) erre az alkalomra építették. Weininger mechanikus színpada, szcenikai zenéi, valamint Pap Gyula és Huszár Vilmos színpadi szituációban elbeszélt „formaalkotó színjátékai” is erősítik a színpadi szekciót (a katalógusban külön tanulmány foglalkozik a De Stijl és a Bauhaus viszonyával). Az összefüggések érzékeltetésére egész termet kapott Bortnyik is. Amint a Janus Pannonius Múzeum kisebbik kiállítóházában egy egész egység jut a korai évek Pécsi Művészkörének is. Itt építészeti szenzáció Tarai (Čačinović) Lajos három futurista mauzóleum-látványterve, ezek szinte Scarpa síremlékterveinek 40 évvel korábbi „változatai”.
A Bauhaus előzményeként felvillantják a Kassák-kör bécsi és budapesti munkáit is. Már az egykorú első Bauhaus-kiállításon szerepelt a Molnár Farkas-féle Vörös Ház. Ez szilaj építészetként mutatja az aktivisták lendületét. Akkor mindenki műfajokban gondolkodott. A külön építészosztály kialakítását majd éppen a magyar hallgatók javasolták, akik azzal kísérleteztek, hogy „mit és hogyan kell tanulnia egy építésznek”. Végül, az új modelleknél is kézzel foghatóbb az az időszakos ajánlat, hogy Forbát még látható pécsi házaihoz hetente kétszer buszos túrát indítanak.
Az a lehetőség viszont háttérbe szorult, hogy a kurátorok mai információik birtokában a mi szemszögünkből újravizsgálják a németeknek 1988-ban az MNG-ben vendégeskedő Experiment Bauhaus c. kiállítása témáját. Főként, hogy a korai, ezoterikus-utópisztikus, Johannes Itten féle Bauhausban mi volt a szerepe a magyaroknak és azon belül a pécsieknek? (Moholy-Nagy apja is a közeli Villányban élt.) E hiátusnak, korai munkáinak a linzi Lentos Museumban tavaly rendezett Bayer-kiállításénál soványabb jelenléte (l.: Szegő Gy.: Ahoi Herbert – Bayer és a modernek, MÉ 2009/4) csak egyik oka. Ott a 12-ből két teljes termet szinte csak Moholy-Nagynak szenteltek. De az ő művei már nehezen megszerezhetőek egy kevéssé rangos-tehetős múzeum számára. A másik ok, hogy ide a két kis házba egyszerűen nem fért volna be több anyag.
Mert az EKF Pécs az elhelyezés szűkkeblű, tékozló gesztusával lehetetlen feladat elé állította a kurátorokat, Bajkay Évát, Annamarie Jaeggit és Várkonyi Györgyöt. Az EKF egyik nagyprojektjeként épülő kiállítótér ugyanis nem készült el. Abban nyilván más didaxissal, ambiciózusabb vizuális koncepcióval lehetne prezentálni a témát, mint a JPM Káptalan utcai lakóházainak szűk és zegzugos térsorában.
Az EKF Linz 2009 Bayer tárlata a Lentos kortárs tereiben abszolút a helyén volt. „A magyarok aktív hozzájárulása az iskola szakaszonként bekövetkező vállalkozásához kevéssé ismert: a konstruktivista fordulat (a Molnár vezette KURI-tagokkal) az említett Építészeti osztály szorgalmazása, a fémmel dolgozó designerek (Pap, Breuer), az építészek és fotóművészek csoportja, egészen a textil megújításán fáradozó Berger Ottiig. Az alkotói szabadság mellett – a hagyományos oktatással szemben – a kreativitás hangsúlyozása volt fontos. A minden emberben rejlő tehetség kibontakoztatását, valamint a művészet és az elit összekapcsolásának napjainkban is példaadó kísérleteit emeljük ki kommunikatív, innovatív és közösségteremtő karakterük hangsúlyozásával” – írják a kurátorok. E komplex törekvés a kényszerelhelyezés keretei között akadozva érvényesül. (De, hogy nem fértek be, abból a „sárkány-ünnepek” utcai megidézésével a rendezés pl. erényt is kovácsolt.)
Már az EKF Pécs lehetséges súlypontjai körül kialakult ősvita is szem elől tévesztette, hogy a Bauhaus ma nem jelen idejű sáncharcot, de a felismert tradíció értékeit kell, hogy jelentse (e történeti megközelítés immár az egész modernizmusra éppúgy áll, mint a korszak avantgárd-ellenes, sajátosan magyar neobarokk-neoklasszicista Árkádia-festészetére és építészetére). Csak a „késleltetett fejlődés” és a népi-urbánus szembenállás gátolja a tisztánlátást. Az elmélet avantgárd iránti elkötelezettsége is gátolja az elkerülhetetlen békekötést… Ebben a hatványozott hiány-helyzetben ismét a kurátorokat idézem ismét: „Kutatásaink elsősorban a (…) Bauhaus-Archiv gyűjteményeire koncentráltak. S külön öröm, hogy ezt az első magyarországi nagy kiállítást a magyarok berlini bemutatkozása követi. Tudománytörténetileg ez a lépés azért jelentős, mert remélhetőleg további lökést fog adni a Bauhaus-eszmék magyarországi utóéletének kutatásaihoz, ami meghaladja a jelen vállalkozás kereteit…” Ismétlem, a kutatásnak ki kellene terjednie a Bauhaus ezoterikus előéletére is, amit ma eufémikusan, romantikusnak neveznek. Pedig a Bauhaus időben/személyiségekben a szecessziós modern összművészeti szellemének folytatása. (l. még: a Passzázsban Szegő Gy.: Olbrich a Bécsi Leopoldban c. írását). A művészeti ágak együttélése már Itten iskolájában is hasonlóan érvényesült, amint a Mathildenhöhén és Gödöllőn is. A naiv recenzorban felmerül annak az elszalasztott lehetőségnek a képe is, hogy egy ilyen léptékű német-magyar összefogás mentén most akár Pécs megvalósíthatott volna egy állandó Bauhaus-kiállító- és kutatóbázist is. A még két német állam 1986-ban együtt(!) valósította meg a berlini archívumot…
Pozitívum: a tárlat vizuális arculatához tartozó, Czakó Zsolt tervezte – 20 tanulmányt, 450 képet tartalmazó, 420 oldalas – katalógus remeklés, valamint az ugyancsak ide illeszkedő Kismányoki Károly készítette Pécsi Bauhaus-film is. A pécsi bauhäuslerek tartalmában nagyszabású, a fenti nehézségek ellenére nívós megidézése talán jelzi, hogy végre tán megfogadjuk Simone Weil intelmét: „tanuljuk meg becsülni, amink van.”

(Kapcsolódó: a helyi építészkamara/Horváth András elnök kezdeményezésére – Breuer Marcel és Vasarely Viktor tiszteletére készítendő – két köztéri emlékműpályázatot írt ki. Előbbihez a Tudásközpont elé, Mélyi József kurátor javaslatára hat olyan kreatív kortárs művészt kértek fel, akinek még nincs szobra köztéren – ez a meghívásos eljárás építészeti pályázatok esetén erősen vitatott. Utóbbihoz viszont nyilvános, nemzetközi pályázat zajlott, az eredmények a www.ek2010.hu honlapon elérhetők.)