Marosi Miklós (1942–2021)

Szöveg: Götz Eszter

Nehéz felfogni, hogy az örökké mozgékony, friss és fáradhatatlan Marosi Miklós nincs többé. Építészként és a szakmai közélet meghatározó személyiségeként egyaránt olyan nyomot hagyott a kortárs magyar építészeten, amit nem lehet kitörölni. Huszonévesen érte el első sikereit, és 77 esztendős volt, amikor egyik legnagyobb szakmai sikerét, a budapesti Eiffel Műhelyházat átadták. Szándékosan írom így, mert befejezni még nem fejezhette be, folyamatosan dolgozott a még el nem készült részek tervezésén, emberfeletti erővel tolta a a folyamatot a megvalósulás felé. Nem volt ez meglepő tőle, hiszen minden munkájához így állt hozzá. Az Eiffel mellett még ott voltak az asztalán az általa tervezett Uzsoki kórház bővítésének tervei, a miskolci Avas-torony átalakításának rajzai, amelyek egykori egyetemi diplomakonzulense, Hofer Miklós emblematikus, de mára rendkívül elhanyagolt kilátótornyát igyekezett új életre kelteni. Ezen kívül ott volt a Művészeti Akadémia számtalan ügye, az Építészeti Múzeum koncepcionális és fizikai kialakításának menedzselése, a diplomatervek konzulensi vagy opponensi feladata, a tervtanácsok, a szakmai díjakat odaítélő kuratóriumok munkája, és még jó hosszan lehetne sorolni. Rendkívüli érzéke volt a MÉSZ és más szervezetek szakmai közfeladatait ellátó események, viták moderálásához, nehéz helyzetek méltó módon való kezeléséhez. Nem tudom, mikor maradt ideje pihenni, lazítani, építészettől mentes órákat tölteni a népes családjával. És nem tudom felfogni azt a hiányt, amit maga mögött hagyott mindezeken a területeken.
Építészeti munkásságát tekintve is gazdag életmű áll mögötte, amit nem lehet műfaji kategóriákba sorolni. Ő maga is igyekezett kibújni a merev keretek közül, számára a rugalmasság, a mozgékonyság a tervezésben ugyanolyan alapelv volt, mint a teniszben. Amikor 28 évesen, 1970-ben a KÖZTI-be került, hamar a kórháztervezésben találta magát: 1972-ben két kollégájával elnyerte a vállalaton belül kiírt kórháztervezési házi pályázatot, amely az előző évben kezdődött IV. ötéves terv nagyszabású kórházbővítéseihez keresett korszerű megoldásokat. Onnantól fogva kórházspecialistának számított, megtervezte a szegedi, a kecskeméti, a budapesti Uzsoki és Nyírő Gyula kórházak különböző egységeit, a kecskeméti kórházon két évtizedig folyamatosan dolgozott, a szegedihez és a Nyírő Gyula kórházhoz is több bővítéssel, új épülettel is vissza-visszatért. A rendszerváltás környékén ő tervezte a KÖZTI új irodaházát a Pálya utcában, amivel létrehozta Magyarországon az első olyan nagy méretű hajlított üveghomlokzatot, amely osztóbordák és tagolások nélkül, egyetlen ívet alkot. Ugyanebben az időben azonban látszó téglából is tervezett több irodaházat, ha a környezet vagy a ház szellemisége azt kívánta.
És megkezdődött a szállodatervezések sora, a sokáig hányattatott állapotban lévő Royal szálló új életre keltése, a Park Hotel, az aprócska, mégis messzire kisugárzó Dohány utcai Soho bravúros épülete, és megannyi eredeti gondolat, amelyek papíron maradtak. Majd jöttek a kereskedelmi célú épületek, köztük az óbudai Új Udvar; lakóházak, kulturális intézményeket befogadó helyek, a legkisebbtől – Kodály Emlékház a Köröndön – a legnagyobbig, a 20 000 négyzetméteres Eiffel-csarnokig.
Impozáns a lista. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Marosi milyen ügyesen kerülte ki a kordivatok csapdáját. Persze nem hagyta őket figyelmen kívül; életművében megjelenik a klasszikus modern és a brutalizmus, több művében is alkalmazta a posztmodern, sőt olykor a dekonstruktivizmus némely elemét is, és hosszan bekapcsolódott az ezredforduló utáni hazai tégla-reneszánszba. Mégsem azonosult egyik áramlattal sem. Az újdonságokba belefeledkező ötletek, az alkotói fantázia csapongásai nem ingatták meg azt a tervezői alapállást, ami az egész életművön végigvonul: a nagyszabású víziók helyett inkább a konkrét feladatok inspirálták. A formaalkotás szabadságát minden helyzetben alárendelte a racionális építészeti programnak és az épületet befogadó környezetnek. Megingathatatlanul hitt a szakma ősi törvényeiben, abban, hogy a tömegek aránya, a kompozíció részletei felülírnak minden technológiai innovációt. Józan építészetet művelt – másrészről viszont tagadhatatlan, hogy a részletképzésben elsősorban a humora, derűje, szépérzéke vezette.
A múlthoz való kötődéséből és a jelen gyakorlatias elemzéséből alighanem együttesen fakadt kitartó hűsége a tégla iránt. A hetvenes évek kényszer-technicizmusa, majd a nyolcvanas években hirtelen betörő, és a modernizmus alapelveit felforgató posztmodern után a magyar építészetben a kilencvenes évek közepe hozta el a tégla dicséretét. Az építészek jelentős része szinte belefeledkezett a nyerstégla felületek érzékiségébe, újra felfedezve a taktilis élményt, a fény-árnyék hatások játékát, a kézműves igényességet, a történeti építészet gondos részletképzését. Marosinál a tégla még az art deco iránti tisztelettel is összekapcsolódott; számára ez a stílusirányzat közelítette meg a legpontosabban azt a szellemiséget, amit az építészetről a magáénak vall: az adott kor technológiai szintjét kifejező, ugyanakkor a művészi megformálásban hagyománytisztelő ideál épületekben való megvalósítását. Néhány téglaépületének homlokzatán – mint a Kosciusko utcai NAV székházon – megfigyelhető a lemenő nap súrlófényének hatása, ami szinte „átöltözteti” a házat egy rövid időre. Derűs személyisége ezekben a kis felületi játékos struktúrákban csillant meg, miközben maguk az épületek racionális kompozíciók, az alaprajzban megfogalmazott fegyelem téri kivetülései. Házaival való viszonyából kiolvashatjuk azt a képet, amit az építész mindenkori szerepéről vallott: nem expresszivitásra törekvő ház-szobrokat alkotott, hanem élhető, szerethető környezetet, az embert kompromisszumok nélkül szolgáló tereket.